Felhőszakadás, gyilkos emelkedők és gyilkos lejtők, sártenger és ürgelyukakkal tarkított mező, kiürített folyadéktartályok és poharak a frissítőállomásokon (értsd: nekem nem mindenhol maradt ital, így szomjasan folytattam a futást) – nagyjából ilyen körülmények között kellett teljesítenem a félmaraton 21 km-ét. Nem mondom, hogy könnyű volt, butaság és hazugság lenne ezt kijelenteni, mégis, utána könnyedén végigugráltam még Takács Nikolas kádártai fellépését, ahová – amolyan bónuszként -, a barátaimmal, Judittal és Zolival ugrottunk át.

Felesleges lenne bármit is írni a versenyről, hiszen a lényeg ott van az első sorokban, a képekben, és a videón. Ráadásul  már szerintem mindent leírtam korábban. Nem számít az idő sem, csak annyira, hogy három órán belül akartam teljesíteni a távot. Ez sikerült és nem tagadom, elgondolkodtatott, vajon milyen időre lettem volna képes sík terepen.

Tihany örökre bezárta magát a szívembe.

Az elmúlt fél év sokkal több volt, mint felkészülés egy futóversenyre. Soha nem tanultam magamról és a környezetemről annyit, mint ez alatt a hat hónap alatt.

Köszönöm mindenkinek a támogatást, a biztatást, a szurkolást, az energiát, az örök emléket jelentő videót és fotókat!

És most keresek magamnak egy új célt! Mert lehet élni célok nélkül, de minek? ;)

Kicsizsuzsi©

/Idézet: Muhammad Ali, 1942-2016/

Amikor ezeket a sorokat fogalmazom, egy hét múlva ilyenkor – reményeim szerint -, már a táv felét magam mögött tudtam életem első félmaraton versenyén Tihanyban. Fél év után végre eljön az a verseny, az a próbatétel, amely komolyságát talán nem is fogtam fel igazán, amikor belevágtam a felkészülésbe.

Az elmúlt majdnem hat hónap alatt vagy tucatnyi okot hallottam arról, valójában miért vállalkozom arra, hogy lefutok 21 km-t. De ha őszinte akarok lenni, senki nem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze az én motivációmat. Mert az egy dolog, hogy 20 év után, amikor kiderült, egy műtétnek köszönhetően egészséges a szívem, plusz erők szabadultak fel, de ez önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy végigcsináljak egy őrült vállalkozást. Őrültnek neveztem, hiszen ki az, aki fogvacogtató téli estéken, amikor már bekuckózni kellene, nekivág a konditeremnek egy TRX edzés miatt; vagy aki elszántan vág neki a Margitszigetnek, miközben odakint fúj a szél, esik az eső, vagy éppen a második kört megkezdve szakad le az ég.

Van egy mondás: „Nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.” Sokáig azt hittem, ha egyszer beérek a félmaraton céljába, csak az számít majd. Ma már, fél év, több mint 400 km megtétele után (az utolsó másfél hónapban majdnem 200 km) azt mondom, az út valóban sokkal fontosabb, mint amikor beteljesítjük a hőn áhított vágyunkat.

Megtudtam, mekkora akaraterőm van.

Megtudtam, milyen fantasztikus emberek vannak nemcsak a közvetlen, hanem a távoli környezetemben is, akik úgyis tudnak motiválni, hogy azt talán maguk sem hiszik, akik aggódnak értem és a távolból bíztatnak.

Megtudtam, én mennyi embert motiválok.

Rájöttem, mi az igazán a fontos. Például a saját WC – a toi toi-nál nem sok gusztustalanabb van :)

Megtapasztaltam, a lábam akkor is bírja, többnyire, amikor az agyam mindenáron tiltakozik.

Megtapasztaltam, tényleg csak rajtunk múlik, ha energiát, erőt, időt mozgósítva, pénz, paripa és fegyver nélkül is el lehet érni kemény fizikai terhekkel járó eredményeket. Nem tudnék 39,5 évemből még egy olyan vállalást felidézni, amely ekkora lelki-, mentális- és fizikai megterheléssel járt volna számomra, mint ez a félmaratoni felkészülés.

Akárhogy is alakul, már most büszke, elégedett és boldog vagyok! Tudom, nem háborúba indulok jövő szombaton, de 21 km-t lefutni nekem jelentős próbatétel lesz. Mindezt egy olyan környezetben és valószínűleg olyan időjárási körülmények között, amelyek nem a futásra lettek kitalálva. Mégis tudom, büszke, elégedett és boldog leszek, amikor megpillantom majd a célvonalat. Biztos lehetett volna ebbe sokkal több energiát, lemondást tenni, de én ennyit tartottam jónak, hogy közben azért ne feledkezzek meg a legfontosabbról: a futás alapvetően örömforrásnak kell lennie, nem egy stresszel, fájdalmakkal járó programnak. Persze a magas sarkú cipőimet már fel sem ismerem, olyan régen viseltem őket. Furcsa volt azért távol maradni egy-egy számomra kedves ember fellépéséről, mert nekem pihennem kellett, hogy másnap bírjam a futást. Furcsa lehetett, hogy azért kértem egy kis türelmet egy-egy találka kapcsán, mert a munka-futás-pihenés hármasba nehezen szorítottam bele mást. Talán nem is akartam, most először, önző voltam.

Mégis, minden elismerésem azoké, akik például gyerek, gyerekek mellett és az enyémnél sokkal kötöttebb munkakörök mellett érnek el tiszteletreméltó sporteredményeket és bármilyen furcsa, ma már azokat a sportolókat sem ítélem el, akik a világ legjobbjai akarnak lenni – bármi áron, akár doppingszer használatával is.

Nem mondom, hogy nincs bennem félsz. Nem mondom, hogy könnyű lesz mindent kizárni, amikor nekivágok annak a három órának, amely alatt célba akarok érni. De megcsinálom. Magamért. Megcsinálom azért az emberért, aki önzetlenül másfél hónapot áldozott az idejéből az én álmomért. Lefutom azokért, akik ma azt hiszik, ők nem tudnak futni, változni, mozogni. Mert ők nem lennének képesek erre.

És legfőképp, egy 12 éves kislányért, aki Egerszegi Krisztinát, Darnyi Tamást, Szabó Joe-t szájtátva figyelte a szöuli olimpia idején és azt mondta, egy nap ő is olimpiai bajnok lesz. Végül sem ez, sem az nem adatott meg neki, hogy sportújságíróként tudósítson fantasztikus magyar sikerekről. De amikor átfutok majd a tihanyi célvonalon, ez a 12 éves kislány megkapja a visszajelzést, nem számít, milyenek az adottságaid, a lehetőségeid, a háttered, ha mindent megteszel a sikerért, bármit elérhetsz.

Ez a 12 éves kislány, 27,5 év múlva, megkapja majd azt, ami egész eddigi életében hajtotta őt.

Az elismerést saját magától.

Kicsizsuzsi©

(Köszönet ezért a képért annak, akitől kaptam. Gyakran nézem, olvasom. Imádom!) 

(Amikor áthaladsz a célvonalon, nem számít, milyen lassan, vagy gyorsan tetted, egy életre megváltoztatja majd az életed. - Dick Beardsley)

10 km és 12 km között éppen 2 km-nyi különbség van. Verseny és verseny között akár ég és földnyi. Három hete életem legnehezebb futóversenyén vettem részt, végigszenvedtem az egészet, pedig máskor is futottam már 10 km-t. Nem adtam fel, de ha a keresztlányom nem fut be velem a célba, ki tudja, milyen véget ért volna számomra a Vivicittá. Talán négykézláb vonszolom be magam szégyenszemre :)

Aztán elkezdtük a munkát egy kétgyermekes apukával és férjjel, Halász Lacival, a kozmetikusom, Kriszta férjével. Önzetlenül, minden érdek nélkül ajánlotta fel a segítségét, tapasztalata bőven van, hiszen már számos félmaratont teljesített. Miközben én azt hittem, a borzalmas, kimerítő és fájdalmakat okozó 10 km után, legalább egy napot engedélyezve magamnak, nyalogathatom még a sebeim, Laci már a verseny másnapjára elrendelte az első közös edzést.

Ez volt az első sokk. De már akkor felismertem, ha valaki rám áldozza a családjától elvett időt, nem akarhatom kevésbé ezt a feladatot, mint ő. Tudtam, nem lehetek annyira nyápic, hogy kifogásokat keresek. Ő pedig abban hisz, a lábnak minél több futókilométert kell teljesíteni ahhoz, hogy bírja a terhelést. Nem mondom, hogy soha nem vontam kétségbe azokat a feladatokat, távokat, tempót, amit kitalált nekem, de nem azért, mert benne nem bíztam. Magammal szemben voltam kishitű. Ő azonban soha nem hagyott csüggedni, végig hitt és hisz ma is bennem, nekem pedig nincs más dolgom, mint végre hinni magamban. Amikor az első két hét végére összesen majdnem 51 km-t futottunk együtt (korábban ennyit egy hónap alatt sem :), minden addig elképzelt rossz beidegződésem a távolba veszett. Elkezdtem legbelül is abban hinni, ez a félmaraton meglehet, és nemcsak úgy, hogy négykézláb mászom be a célba. Edzéstervet ír, törzserősítő gyakorlatokat küld nekem, végigbeszél majdnem két órát, ha a helyzet úgy kívánja. Mindezt – még egyszer hangsúlyoznám -, teljesen önzetlenül teszi. Igen, van ilyen! Amikor életemben először, emelve a tétet, 13 km-t futottam a társaságában, bár minden porcikám sajgott, végtelen büszkeség árasztotta el a testem. De azt is tudom, ezt már kettőnkért is tettem. A tanítvány nem hagyhatja cserben az edzőjét, a segítőjét, a mentorát. Bár még most is teszek kétkedő megjegyzéséket, ez már inkább csak a műbalhé és a vicc része. A legfőbb igazságot pedig egy életre fejembe véstem: „A fájdalom elmúlik, a dicsőség örökké megmarad!”

Nem mondom, hogy minden edzést élvezek, hogy van kedvem esőben, szélben, hőségben nekiindulni. Így belegondolva az elmúlt három hétbe, csak hóesést nem kaptunk még a közös felkészülés során. Nem hiszem, hogy az időjárás meg tud majd lepni Tihanyban. Mára eljutottam oda, nem érdekel, ha esik az eső akkor sem, ha épp egy fantasztikus nap után, a Belvárosban, fagyizás közben kap el az eső. És az sem rémiszt meg, hogy a héten megcélozzuk az eddig elképzelhetetlenül messzinek és nagyon soknak tűnő 15 km-t. Biztos vagyok benne, a mai verseny után, aminek - 200 métert leszámítva -, minden pillanatát élveztem, az is menni fog.

Erős vagyok, egyre felkészültebb és remek mentorom van.

És ha már szó esett a segítségről. A mi családunk nem egy sportos család. A férfiak persze mind imádták, imádják a focit. A nagypapám fradista, az apukám újpesti drukker volt, az olasz nagybátyám pedig él-hal az Internazionaleért. Űzni azonban senki nem űz semmilyen sportot. Igazi ufó vagyok, aki nemcsak fut, hanem még versenyeken is indul, és ezért még fizet is :) Amit azonban támogatásként megkapok a családomtól, az édesanyámtól és a testvéreitől, Elvirától és Rózsikától, nagyon sokat jelent nekem. Bár szerintem még most sem tudják hova tenni, hogy jött ez az egész nekem és nem értik, hogy vagyok képes ennyit futni, nevetnek, miket eszem, de soha nem bizonytalanítanak el, sőt, inkább bíztatnak. Anyukám és Elvira pedig, amikor csak teheti, kijön a versenyekre, személyesen is buzdítani engem.  Tegnap, amikor megláttam őket a célegyenes elején, ahogy hangosan biztattak, tapsoltak, majdnem elsírtam magam. Már nekiindultak a könnyek, gombóc volt a torkomban, de erőt vettem magamon, hogy a befutó futón ne síró arccal szerepeljek :) Ők büszkék rám, aminél több útravalót egy gyereknek nem is lehetne adni, én pedig végtelenül hálás, hogy nem hátráltatnak az álmaimban.

(Balról a nagynéném, Elvira, jobbról az anyukám)

A végső visszaszámlálás megkezdődött, az én olimpiai döntőm három hét múlva elkezdődik. Már alig várom!

Kicsizsuzsi©

Olimpiai bajnok úszó szerettem volna lenni. 12 évesen tanultam meg úszni és ahogy mondani szokták, nem éppen ideális a vízfekvésem. Alkatban, tehetségben, lehetőségekben sem volt semmi adott ahhoz, hogy ezt az álmom beteljesítsem. Sportújságíró lettem, nagyjából ennyiben ki is merült a sport iránti elkötelezettségem. A kézilabdázást és az úszást ugyanis, amelyet egy ideig űztem kamaszként, nem nevezném túl nagy sportmúltnak. Hamar be kellett látnom, nagyobb sikereket tudok majd abban elérni, ha nagyszerű sportemberek sikereiről tudósítok, mintha saját győzelmekről álmodozom. Tíz évet éltem meg ebben a szakmában, és amikor már nem jelentett kihívást, más feladatok után néztem.

Az élet úgy hozta, a futás időközben az életem részévé vált, 2014. áprilisában pedig beneveztem az első futóversenyemre, a Vivicittára. Csupán 3,2 km-re vállalkoztam, de olyan büszke és boldog voltam a célban – miután már levegőhöz jutottam -, mint korábban talán soha. Feszegetni ugyanis a fizikai korlátaimat, együtt melegíteni, tapsolni, ugrálni más futótársakkal azt az érzést adta, adja a mai napig,  amelyre azt hiszem, kislányként mindig is vágytam. Nem egy olimpiai döntő, de az adrenalin itt is magasra szökik, amikor eldördül a startpisztoly.

Emlékszem két éve milyen csodálattal néztem azokra, akik a 10 km-t teljesítve, éremmel a nyakukban sétálgattak a Margitszigeten, én pedig arra gondoltam, egy nap szeretnék én is így hazasétálni. Azóta többször átéltem, milyen érzés, amikor átérve a célvonalon nyakadba akasztják a hőn áhított érmet. Boldogság, büszkeség, meghatódottság keveredik ilyenkor bennem és a tudat, ezekért a pillanatokért (is) érdemes rendszeresen mozogni. 2014-ben 3,2 km-re, 2015-ben, éppen egy hónappal a szívműtétem után 7 km-re, míg az idén 10 km-re neveztem. Nincs bennem izgalom, biztos vagyok benne, újabb medáliával gyarapodik a gyűjteményem.

A közösségi futóversenyek hangulata ráadásul semmihez sem fogható; ilyenkor nem számít, ki vagy, honnan jöttél, csak az, leküzdd a távot, amelyre neveztél. Emellett olyan kihívást és olyan motivációt jelentenek, amelyek miatt akkor is elindulok edzeni, amikor aznap esetleg sokadjára szakad le az ég. Nagyon vártam, hogy elkezdődjön a versenyszezon, hiszen ezek az alkalmak arra is választ adnak, hol tartok a félmaraton felé vezető úton.

És milyen érdekes: én, aki egykor képes volt hajnalban felkelni a Formula-1-es futamok miatt, vagy kívülről fújta az aktuális úszórekordokat, ma már csak nagyobb sportesemények alkalmával ülök le a tévé elé, viszont hetente többször nekiindulok a kilométerek meghódításának.

Változom. Küzdök. Szeretek. Remélek.

ÉLEK.

Azt hiszem, még soha nem éreztem ennyire, mint az elmúlt két évben.

Kicsizsuzsi©

Fél évig készülni életed kihívására olykor olyan nehézségekkel és holtpontokkal jár, amelyeket mindenáron le akarsz küzdeni. Benevezni az első félmaratonomra, majd elkezdeni a felkészülést olyan egyszerűnek tűnt, mint reggel elkészíteni a kedvenc tejeskávém. De mi tagadás, eljött a holtpont kb. egy hónappal ezelőtt. Tudtam, éreztem, szükségem van valamire, amely továbblendít rajta és újból igazi elszántsággal visz tovább az úton június 4-éig, a tihanyi apátságig.

Még novemberben fedeztem fel, hogy Rick Astley angliai turnéra indul, én pedig 29 éve szeretem a hangját, a dalait, és amióta találkoztam már vele, a személyiségét is. Tudom, olyan, mintha megállt volna velem az idő, de az angol énekes a gyerekkorom fontos része, és annak ellenére ragaszkodom hozzá, hogy számos trendibb előadó és dal is létezik. Szerencsés vagyok, hiszen eddig kétszer Budapesten, egyszer pedig Barcelonában lehettem ott a koncertjén, 2012-ben pedig az RTL Klub forgatóstábjának és Gosztonyi Zsoltinak köszönhetően már személyesen is volt alkalmam vele találkozni. Már akkor feltűnt, milyen laza, sztárallűröktől mentes ember, hiszen a szállodai szobájában fogadott bennünket és ott adott interjút a Híradónak.

Ő az egyetlen énekes, akinek a koncertjein képes vagyok tombolni, énekelni, ugrálni, táncolni, pedig ritkán merem igazán elengedni magam. Én amolyan „a pezsgős üvegeket belül durrogtató” személyiség vagyok.

(Ezek a képek tavaly szeptemberben, Barcelonában készültek. Fotók: Deák Attila)

De hogy is lett péntek este egy „egyszerű” koncertből személyes találkozás London egyik legnagyobb szórakoztató komplexumában, az O2-ben?

Kb. 2-3 héttel ezelőtt gondoltam egyet és küldtem egy levelet a menedzserének, amelyben leírtam, tavaly szívműtéten estem át és most életem első félmaraton futóversenyére készülök. Elárultam azt is, hogy nem mindig megy a futás, jelenleg 11 km a maximum, amelyet teljesíteni tudok, a nehéz pillanatokban pedig Rick Astley zenéje, különösen a Never gonna give you up ad lökést a folytatáshoz.

https://www.youtube.com/watch?v=dQw4w9WgXcQ

Bevallottam, a felkészülés további szakaszában szárnyakat adna egy találkozó a kedvenccel a londoni koncert előtt, amelyre az angol fővárosba utazom. Aztán teltek a napok, a hetek, én már kint voltam Brightonban a pótcsaládomnál, válasz pedig egyáltalán nem érkezett. Nem voltam csalódott, hiszen arra gondoltam, naponta rengeteg levél és megkeresés futhat be arra az e-mail címre, miért épp az enyémmel foglalkoznának? És különben is? A koncert a lényeg!

Aztán pénteken 11 óra felé (8 órával a koncert kezdete előtt) érkezett egy levél Rick Astley menedzsmentjétől, amelyben arról tájékoztattak, mind nagyon elfoglaltak aznap, de dolgoznak rajta, hogy összehozzák nekem a találkozót. Arra kért a hölgy, tartsam a szemem az e-mailboxomon, mert hamarosan jelentkezik újabb infókkal. Kb. 3 óra múlva meg is érkezett az újabb levél – velem éppen akkor indult a vonat Brightonból Londonba -, hogy továbbra sem tud semmit garantálni, de megadott időben és helyen legyek ott, ahol a turnémenedzser mondja meg, lehetséges-e a találkozó.

A megadott időben és helyen aztán nemcsak én, hanem még hét-nyolc középkorú nő és fiatal srác -, várakozott, majd megjelent egy mosolygós, közvetlen, középkorú férfi, kezében egy papírlappal. Mindenkinek a nevét, e-mailcímét, telefonszámát tartalmazta. Miután kiderült, mind megvagyunk, már indultunk is a backstage felé. Igazából gondolkozni sem volt idő, csak sodródtunk az eseményekkel, miközben a színpadon nekikezdett az előzenekar.

A backstage-be lépve aztán rövid kérést fogalmazott meg a turnémenedzser: mivel a koncert hamarosan kezdődik, és mindenkire sort kell keríteni, ne húzza senki sokáig a kéréseit, de jön, találkozhatunk Rick Astley-vel.

„Csak most ne merüljön le a telefonom!” – mondogattam magamban az ócskaságomra gondolva, de mire teljesen kikukáztam volna gondolatban a készülékem, már tartott is felém mosolyogva, kedvesen, határozottan Ő, majd megállt éppen előttem. Bemutatkoztunk egymásnak, nekem pedig sikerült őt meglepnem, amikor elárultam, Magyarországról érkeztem (a 24 éves lányának egyébként annak idején magyar baby sittere volt). A mellettem álló srác Lengyelországból – újabb megdöbbenés. Aztán a harmadik rajongó puszit kért – ez a meglepetések perce :)

Váltott velünk pár szót, majd visszatért hozzám, hogy mit írjon alá. Mondtam, én inkább fotót szeretnék, ha már így alakult, de később mégis odatoltam elé a jegyem, hogy közben legyen alkalmam elmondani neki azt, amit a levélben is megfogalmaztam. Az információk hallatán meglepődött az elszántságon és a feladaton, azt mondta, ő is szurkol, hogy sikerüljön teljesítenem a versenyt és megköszönte, hogy ennyit segítenek nekem a dalai.

Nem volt az egész több 10 percnél, mégis hihetetlen örömet szerzett ezzel egy maroknyi csapatnak. És kb. 20 perc múlva pedig már a színpadon énekelt. Például ezt és így:

https://www.youtube.com/watch?v=aK3-puxrH50

(Bocs, tánc közben nehéz fotózni :))))

Én meg azon gondolkodtam már azután, hogy felocsúdtam a történtekből és hazafelé tartottam Londonból Brightonba egy kétórás fergeteges koncert után, néha milyen apróságokon múlik egy sztár megítélése. Nemcsak ő, hanem a menedzsmentje is profi, kedves és jó fej, aki(k) tisztában van(nak) vele, a körítésre is érdemes hangsúlyt fektetni. Mindezt lazán, természetesen, talán mert tényleg nem teher ez például Rick Astley-nek. Tették mindezt úgy, hogy pénteken mind hajnali ötkor keltek egy médiaszereplés miatt

Lehet, hogy vannak, akik kinevetnek, lesznek, akik szánalmasnak tartanak, hogy 39,5 évesen úgy viselked(t)em, mint egy tini. Nem szégyellem, hogy vannak emberek, akikért lelkesedem, akikhez hűséges vagyok, akik ismeretlenül is energiával töltenek fel. Rick Astley ilyen. Nagy szerencse, hogy emberileg is olyan, aki nem okozott számomra csalódást. Azt gondolom, amíg az emberben megmaradnak bizonyos nyomok a gyermeki énjéből, addig fiatalabb is marad testileg és szellemileg is.

Ami a félmaratont illeti, már csak alig két hónap van hátra. Hétvégén végre elkezdődik a versenyszezon, jön a sok adrenalinlöket, a számos jó hangulatú esemény. Mától ismét szigorodik a táplálkozás, keményednek az edzések, de most úgy érzem, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy június 4-én beteljesítsem egy újabb álmom.

És hogy van-e még olyan személy, akivel szívesen találkoznék?

Jövőre új elnököt iktatnak be az Egyesült Államokban, szóval Mr. Barack Obama, remélem, hamarosan eljön a mi időnk! ;)

„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.” Muhammad Ali

 Kicsizsuzsi©

Nem, nem hagytam abba, nem adtam fel, továbbra is harcolok – olykor szó szerint – az álmomért, hogy június 4-én lefussam életem első félmaratonját. Mostanában azonban annyi időt töltöttem a laptop előtt és annyiszor kellett szellemesnek, kreatívnak lennem a munkám során, hogy az volt az utolsó gondolatom, hogy újabb blogbejegyzést fogalmazzak meg. Gyakran eszembe jut, amikor a sajtózásba átlépve egyik volt újságíró kolléganőm arról faggatott, nem hiányzik-e majd az írás. Hát, mint mondjak! Kis túlzással újságíróként sem írtam annyit, mint azóta, hogy sajtósként igyekszem megélni. De nem hibáztatok egyetlen újságírót sem: legtöbb helyen emberhiány van, annak azonban mindenhol, mindig örülnek, ha kapnak egy nyomdakész anyagot. Mostanában ráadásul nemcsak sajtóközleményeket, egyedi cikkeket írtam, sajtótájékoztatókra igyekeztem a kollégákat elhívni, hanem barátnőm hetilapjának is irogatok egy-egy kedvemre való interjút. Így aztán előfordult az, ami engem is meglepett, hogy majdnem egy hónapig nem frissítettem a blogomat. Ez van. Szerencsére a futásban haladok előre, még akkor is így van, hogy mostanában, épp a nagy stressz, az olykor végkimerülésig hajszolt napok miatt nem volt mindig kedvem a futáshoz. Jólesett egyszerűen csak elnyúlni a kanapén, vagy az ágyamban, forró csokit kortyolni, bambulni a tévét, vagy lefeküdni aludni elképesztő korai időpontban.

11,7 km.

Ennyi jelenleg a maximum, ami megy, miután március 14-én, életemben először, egymás után két szigetkört teljesítettem. Nem álltam meg, és törekedtem egy olyan időre, ami után nemcsak a távolságra, hanem a percek mutatójára is büszke lehetek. Viccnek szántam, amikor kiírtam a Facebookra, hogy csak a like-ok miatt futottam le a két kört, de remélem senki nem gondolta komolyan, hogy azért „kínzom” magam, mert szükségem van a sok virtuális pacsira? :) Nem tagadom azonban, 9 km-nél komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hol van már a vég, de ugyanígy éreztem előtte egy héttel is. Akkor Óbudáról egészen a Lánchídig futottam, majd miután megérintettem a „lábát”, visszaindultam a kiindulási pont felé. Halj meg máskor! – mondogattam magamnak, eszembe jutva egyik kedvenc „filmsorozatom” címe.

Imádom a mozifilmeket, a James Bond történetek mindig is elvarázsoltak a gyönyörű tájakkal; a (többnyire) dögös főszereplővel; a csinos nőkkel; a technikai kütyükkel, amelyekről a fantáziám sem gondolja, hogy a kémek ilyenekkel dolgozhatnak és a furmányos történetekkel. A 2002-es, egyébként 20. JB film címe jutott eszembe, amikor néhány nappal ezelőtt a 9. kilométert teljesítettem a Margitszigeten. Sokat sejtető mondat :)

A futás azért is jó, mert töröl minden gyötrődést, kétségeket okozó gondolatot, száműzi a stresszt, egy idő után pedig már nem azon jár a fejed, mi, vagy ki bosszantott fel nem sokkal előtte, vagy milyen próbatételre kell megoldást találnod. Sokkal jobban koncentrálsz a levegővételre, a mozgásodra, a láb felemelésére és előre helyezésére. A túlélésre. Utána pedig mintha más ember lennél, higgadtabban tudod kezelni a nehézségeket. Egy napig mindenképp :)

Célba értem a Szigeten, büszkén, már nem annyira hetykén, de visszakapva a hitet, amely mostanában hol visszatér, hol eltűnik, hogy valójában jó úton haladok-e a félmaraton felé. A kétségek nem szűnnek: 21 km – meg egy kicsi, dombos vidéken, nyárelőn, kemény próba lesz. Lassan azonban kezdődik a versenyszezon, amely jó előjáték lesz az igazi élvezethez.

Már ha a körülményeket tekintve tényleg az lesz ez a számomra :)

Szóval itt vagyok, élek, folytatom, erős szívvel, többnyire erős hittel és akarattal.

Kicsizsuzsi©

…azért az első rész, mert június 4-éig még biztosan lesz olyan pillanat, amikor belegondolok, mekkora fába vágtam a fejszém :)

A héten – az idei évet véve -, a leghosszabb távot futottam csütörtök este. Bár a telefonos alkalmazás kb. féltávnál bemondta az unalmast, az internetet segítségül hívva kb. 9 km-t kocoghattam. Most nem a gyorsaság, inkább a megtett táv volt számomra a fontos. Esett az eső, nem mondhatnám, hogy gatyarohasztó meleg volt, én mégis élveztem minden egyes percét. Nem fájt semmim, közben olykor elkalandoztak a gondolataim, máskor meg borzalmasan unatkozni kezdtem. Már jó ideje zene nélkül futok, megtapasztaltam ugyanis, milyen, amikor egy versenyen minden külső körülményt hallok. Fantasztikus, amikor ismeretlenek buzdítanak az út mentén, amikor hallod a hangszórókból a ritmusos zenét, amikor csak a saját mozgásod „zaja” dübörög a füleidben.

A héten, hosszú idő ismét a szabadban futottam - már nem akarok fitnessbérletre költeni, meg aztán már nincs olyan hideg, amely megfelelő kifogás lehetne számomra. Ismét rácsodálkoztam a világ egyik legszebb futópályájának minden egyes pillanatára (a budai felső rakpart a kedvencem), két nappal később pedig a festői Óbuda utcáit róttam rendületlenül.

És akkor csütörtök este, a futás kb. 40 percében rájöttem, mire is vállalkoztam január közepén. Az elhatározásom még ma sem bánom és most is sok mindennél jobban AKAROM, hogy lefussam és teljesítsem életem első (és valószínűleg utolsó :) ) félmaratonját. 21 km azonban nagyon sok. Több, mint 2,5 órán át futkározni, pláne nyár elején, egy dimbes-dombos vidéken, legyen bármilyen szép is Tihany, embert próbáló küzdelem lesz. A legtöbb, amit eddig futottam 10,5 km volt, most a duplájára készülök. Hogy fogom bírni? Elég erős vagyok-e én ehhez? Vajon jó úton járok-e a felkészülésben?

Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Valószínűleg természetes folyamat, amikor valaki olyanra vállalkozik, amely messze meghaladja addigi eredményeit, hogy egy bizonyos ponton elbizonytalanodik. Hiszen ne tagadjuk, nem vagyok egy sportalkat, az étkezésben sem vagyok hajlandó a teljes önmegtartóztatásra és nálam is előfordul, hogy fel sem kelek a kanapéról, ha azt igényli a szervezetem.

És akkor jött az a plusz, ami egész életemben végigkísért. A hit, amely minden nehézségen átsegített.

Ennek jegyében folytatom a készülést.

A kétségek eltűntek, hiszen pontosan tudom, nagyjából ott tartok, ahol február végén tartani akartam. Kb. 8 km simán megy, a következő hetekben gyorsulnom kell, messzebbre kell jutnom távolságban, tovább kell erőnlétben fejlődnöm és meg kell szabadulnom legalább 5 kilótól. A terv mindegyikre megvan, a héten például felkeresek egy dietetikust, aki remélem olyan tanácsokkal lát majd el, amelyeknek hasznát veszem.

Szóval ma már azzal sem foglalkozom, hogy a félmaraton távolságára gondolva olyan, mintha nekiiramodnék a Lánchíd budai hídfőjétől Szentendrének (ez kb. 21 km – brrrr).

21 km. Meg egy kicsi. Nyár. Tihany. Életem egyik legnagyobb kihívása.

Folytatom. Keményen. Büszkén. Erős hittel és akarattal.

Kicsizsuzsi©

Amikor két évvel ezelőtt elkezdtem konditerembe járni, bevallom, sok előítélet volt bennem és azt kell mondjam, sok esetben be is igazolódott az elképzelésem. Biztos vagyok benne, hogy sokan azért nem mennek el egy konditerembe, mert tartanak attól, ki, hogyan néz majd rájuk és milyen megnyilvánulásokkal találják majd szembe magukat. Én igyekeztem ezektől függetleníteni magam, hiszen változtatni akartam az életmódomon, az alakomon, a lelkivilágomon. Vak ugyan nem lettem, de sokáig nagyon jó szolgálatot tett egy fülhallgató, amelyet rendszerint már a recepciós pultot elhagyva bedugtam a fülembe és ki sem vettem onnan távozásig.

Egy női öltözőben elhangzottak ugyanis rendkívül tanulságosak, olykor viszont akár az életkedvünket is elvehetik. Sosem felejtem el, amikor az alkoholizmussal is megvádolt, egykori szépségkirálynő fennhangon mesélte valakinek telefonon, hogyan manipulálja a sajtót gyermeke apjának lejáratásával, máskor pedig két plázacica sipákolt, milyen elviselhetetlenül sokan vannak a teremben és az öltözőben, de szerencsére februárra már a lelkesedéssel együtt sokan eltűnnek. De volt olyan is, még évekkel ezelőtt, egy másik teremben, amikor egy mindenórás kismama kifejtette, már alig várja, hogy megszabaduljon a terhétől, mert utána azonnal utaznak Thaiföldre. Az ilyen meg sem érdemli a gyereket…

Egyben biztos voltam. Ezekkel az emberekkel nem akarok barátkozni, de nem is ezért kezdtem edzeni. Néhány elrettentő példától eltekintve a többség pontosan arra használja a termet, ami valójában a funkciója. Mégis, nagyon érdekes megtapasztalni azokat a típusokat, akik pénzt és időt nem sajnálva járnak le egy edzőterembe – nem minden esetben azért, hogy izmosodjanak, vagy fogyjanak.

Bár nem szeretném egyetlen állatbarát ismerősömet sem megbántani, de azt hiszem, a színes állatvilág teszi a leginkább lehetővé, hogy szemléltessem, kik között futkározom én ősztől tavasz elejéig (mert nem bírom a szabadtéri futást). Utána ugyanis, amolyan megváltásként, kiszabadulok a természetbe, ott meg maximum a turistákat és neveletlen gyerekeket kell kerülgetni.

Erdélyi kopasznyakú tyúk

Már messziről érzed a parfümjét, émelyítő csíkot húzva maga után a lifttől a mosdón át a teremig. Kezet persze nem mos, miután elvégezte a dolgát, edzőruhája viszont a legújabb divatlapból „esett ki”. Tökéletes a sminkje, a haja, hosszú, épített szempillájában szinte elesik, és külön figyel arra, sőt, erre olykor személyi edzőjét is megkéri, ne izzadjon meg, nem azért készült olyan sokáig. Mégis, bár feltűnő jelenség, legyen bár huszas évei elején, vagy közelebb a hatvanhoz, az egész közönséges és egyszer használatos. Bár kétségtelen, minden szempár rá szegeződik, az arcokon inkább megvetést és döbbenetet látsz, mint elismerést.

Oroszlán

Amikor belép a terembe, a nők elkezdik igazítani a ruhájukat, a szempilla-rebegtetés még a legizzasztóbb gyakorlat, vagy a sokadik kilométer közben is belefér az energia-befektetésbe. Tudja, hogy jó pasi, de nem ismerkedni jár a terembe: bejön, átöltözik, leedz, és amilyen fenségesen érkezett, úgy is távozik. Alakja, kinézete még az edzés 50. percében is hibátlan. A lábán talán kevesebb a szőr, mint egyik, másik nőjén a teremben, és rezzenéstelen arccal fogadja a bűvkörébe került női nem érdeklődését, de olyan jelenség, amire még akkor is emlékszel, ha csak egyszer láttad.

Nyulak

A szerelmesek, akik ha tehetnék, a futópadok között esnének egymásnak. Égnek a vágytól, turbékolnak – ja, azok a galambok, na mindegy :) -, és kicsit zokon veszik, ha megkérdezik tőlük, használják-e mind a két futópadot, amit percek óta foglalnak, de nem használnak. Csókcsaták és erotikus érintések – tudja meg az egész világ, hogy összetartozunk és annyira szeretjük egymást, hogy ebben az egy órában sem tudunk egymás nélkül létezni. Te meg azon gondolkodsz, mi értelme ennek a színjátéknak?

Flamingó

Az Oroszlán női (fitness)változata. Hibátlan rajta minden: a ruhája, a haja, de smink nélkül is gyönyörű.  Teste kidolgozott, látszódik, nem azért jár a terembe, hogy élete szerelmére rátaláljon. Már azzal inspirál, ha csak nézed. Nem vált ki belőled irígységet, egyszerűségével, elszántságával inkább arra sarkall, egy nap te is kinézhetsz így – ha igazán akarod. Nem beszélget, nem színészkedik, egyszerűen csak fut, lépcsőzik, használja az ellipszistrénert, aztán emelget még egy kis súlyt, majd amilyen csendben érkezett, már megy is a dolgára. Szerintem a legtöbb nő erre a típusra szeretne hasonlítani.

Kövér egér

Minden évnek ugyanúgy kezd neki, és valószínűleg minden hónapnak is. Most lefogyok. Bátortalanul lép a kardiogépre, cipőjét elnézve azt maximum vásárolni lenne szabad felvenni, testmozgáshoz semmiképp. Pláne az ő testsúlyával. Jó esetben el tudja indítani a gépet, de alig tíz perc után már másik után néz, mert ez nem köti le eléggé. Jó, ha összesen harminc percet lötyög, a pulzusa nem hiszem, hogy megnövekszik bármennyit is, barátnőjének azt meséli a telefonba, mit fog vacsorázni. Igen, nem salátát említ :) Sajnálod őt, mert csak azért van itt, hogy elmondhassa, ő mindent megtett, de igazából nincs meg az elszántsága és a kellő akaratereje. „Biztos beteg vagyok, azért nem tudok lefogyni!’ – panaszkodik és nagy önuralom kell hozzá, hogy ne szólj közbe: attól sajnos még nem fogy le valaki, ha a zabálásban olimpiát tudna nyerni, a mozgást viszont csak alapjáraton műveli. Azt is maximum három hétig. Lelkesedése ugyanis maximum addig tart, mivel nem fogyott le azonnal 10 kilót.

Bulldog

Minden fitnessterem jelképe. Már bocsánat. Az izomagyú, akinek kicsi az agya és a farka is, és a sok szteroidtól már valószínűleg fel sem áll. Hangos nyögésekkel emeli fel a legnagyobb súlyokat, azt is csak azért ilyen színpadiasan, hogy garantáltan mindenki odaforduljon, és gyönyörködjön az ő nagyszerűségében. Te meg csak azon gondolkodsz, ha el kellene menekülnie, vajon hány méter futás után rogyna össze, mert annyira nincsen erőnléte.

Jávai langúr

Hangosak, egyszerűek, mint a faék és inkább társasági élményként fogják fel az edzést, mint sportaktivitásnak. Amikor megérkeznek – mert kizárólag együtt közlekednek helyiségről helyiségre -, megtelik velük az egész terem, és még fülhallgatón keresztül is hallod őket több méter távolságból. Olykor lebonyolít valamelyikőjük telefonon egy üzleti tárgyalást – repkednek a milliók, a trágár kifejezések -, szólni nekik azonban eszedbe sem jut. Valahogy nem az a bizalomgerjesztő társaság.  A futópadon maximum gyalogolnak, szerintem a hétéves keresztlányom gyorsabb tempót lenne képes lenyomni, a súlyokat csak módjával emelik. Amikor távoznak, egy emberként sóhajt fel mindenki.

Angol agár

Az igazi sportember, akinek élete a sport és mindent ennek szentel. Olyan edzésprogramot nyom le a hét majdnem minden napján, hogy szinte robotnak tartod, édességet maximum gyerekkorában evett, a túró-csirkemell-madársaláta-zabpehely-banán ötös fogat bármelyikének lehetne a reklámarca. Csodálva nézed őt, de beismered magadnak, ez már olyan szint, ami előtt ugyan megemeled a kalapod, követni mégsem szeretnéd. Inkább megszállottság az övé – legyen nő, vagy férfi ő. A sport neked inkább kikapcsolódás, neki inkább hivatás – mondjon bármit is. Vajon élvezi-e minden pillanatát? Csak ő tudja megmondani, de valószínűleg saját magának sem merné bevallani.

A lényeg azonban az, legyen bárki is melletted a teremben, te vagy a legfontosabb! Mozogj, változtass, és ne törődj a külvilággal!

És hogy én melyik típusba sorolom magam?

Erre sajnos nem tudom a választ.

Nem ismerem eléggé az állatvilágot :)

(A történet főszereplői nem a képzelet szülöttei :) )

Kicsizsuzsi©

Fontos mérföldkőhöz érkeztem ma: legyőztem magamban a cipőmániás, egy lábbeliben az esztétikumot kereső szőke nőt, és feláldoztam mindezt a kényelem, a funkcionalitás és a cél érdekében.

Már régóta terveztem, hogy új futócipőt vásárolok, de egy jobb modell nem tízezer forint, így mindig halogattam a beruházást. Persze ezt az összeget bőven elköltöttem ruhákra, cipőkre, hiszen lélektanilag közel sem olyan megterhelő részleteiben elkölteni a pénzt, mint egy összegben odaadni a pénztárnál. A félmaraton felé vezető úton azonban már elengedhetetlen volt, hogy a régi, kicsit kopott, kicsit elnyűtt, kicsit kiszolgált Asics cipőm helyett újat vásároljak. Ugyan tavalyelőtt karácsonykor a kért porszívóból végül futócipő lett, de sajnos nem szakértő bevonásával vásároltunk, így kiderült, bár gyönyörű, de kizárólag terepfutásra ajánlott. Én azonban az esetek nagy százalékában futópadon, illetve aszfalton hagyom magam mögött a kilométereket.

Kapóra jött a múlt héten megnyert vásárlási utalvány, amelyet az I love Balaton Éjszakai Futás játékán „zsebeltem be” és a Nyúlcipőboltban válthattam be. Az üzlet honlapján tájékozódva kiderült, létezik náluk lábdiagnosztika és mozgásanalízis, így nem volt kérdés, ezt is igénybe veszem a cipővásárlás előtt.

Az ingyenes vizsgálat nagyon egyszerű: egy futópadon, mezítláb, az Achillest szabadon hagyva kell kb. egy percet futni. A futópad mögött felállított kamerával nemcsak mozgó-, hanem rögzített képet is készítenek, majd a számítógépes programmal, illetve a személyes szakértelemmel kielemzik a futómozgást, a testtartás, a futóstílust.

Szerencsém volt, hiszen egy olyan fiatalember foglalkozott velem, akinek végtelen türelme volt. Nem a futáshoz és a vizsgálathoz volt erre szükség, hanem ami utána következett :) A cipővásárlás eddig – vállalom, tartson bárki is felszínes, egyszerű, ostoba szőke nőnek -, az esztétikumról, a szépségről, a mesterséges magasságról, a kecses lábakról szólt. Nem tudom megmondani, mennyi olyan magas sarkúm van, amely bár gyönyörű, kétszer is meggondolom, hova vegyem fel, mert bizonyos időn túl elviselhetetlen a viselése. Persze azért létezik a kényelmes-magas sarkú kombináció is a gardróbomban. Amióta rendszeresen futok, egyre több lapos talpú és sportcipő is színesíti a gyűjteményt, de ha elegáns szeretnék lenni, még ma is teljesen elképzelhetetlen, hogy ne magas sarkakon jelenjek meg.

Kiderült, nincs lúdtalpam, jó a futótechnikám és egy neutrális cipő megfelelő számomra a futáshoz, de az utcai cipőmbe javasolt egy talpbetét, elkerülve a bütyök kialakulását. Mindez az eredmény megnyugtatott, hiszen soha nem tanított senki futni, magamtól kezdtem el ezt a sportot űzni. Amikor odamentünk a sok színes, sok esetben kifejezetten ronda cipőhöz, átadtam magam a fiatalember szaktudásának, és megfogadtam, bármit is ajánl, elfogadom tőle. Arra azonban magam sem gondoltam, hogy elsőre egy „szerelem első látásra” pink-narancs Nike Lunarglide7-es cipőt vesz le a polcról. Belebújtam, sétálgattam benne, kipróbáltam a futópadon is, és éreztem, elveszítettem ezt a csatát :)

Adni akartam azonban legalább még egy modellnek esélyt: ekkor mentünk az Asics polchoz. Szeretem ezt a márkát, eddig is ebben futottam, kellemes emlékek fűznek a korábbi cipőmhöz. A neonsárga ugyan kicsit megdöbbentett, de még mindig jobbnak találtam, mint a fekete-lilát, amit azonnal leszavaztam. Kellemesebb viselet volt, jobban tartotta a lábam, de erősen hadakozott bennem a cipőmániás szőke, pinket szerető nő, a funkcionalitást néző érett felnőttel, aki élete első félmaratonjára készül.

Tudtam, ezúttal nem a külső számít.

És életem egyik legfelelősségteljesebb döntését meghozva a neonsárga Asics mellett döntöttem :)

A fiatalember szerint jól választottam a két megfelelő modell közül.

Nagyon büszke vagyok magamra, azóta ráadásul utána olvastam, és kiderült, ez egy díjazott technológiával készített modell: a GEL-Cumulus17-et kifejezetten ajánlják hosszú távokra, a FluidRide középtalp technológia javítja az elrugaszkodást a talp külső részén elhelyezett rugalmas barázdák által és a benne található GEL elnyeli az ütéseket és biztosítja a puha futóérzést. Ez ugyan egy kicsit kínaiul van nekem, mindenesetre egy új világ tárult fel előttem. Hétfőn az ízületvédő tabletták körében mélyültem el, nem hiába, a térdem egyre jobb állapotban van: hiába na, nem árt mindent segítségül hívni, ha az ember valami igazán nagy dolgot akar elérni a magánéletében, közeledve a 40. születésnapjához.

Ne legyenek azonban kétségeitek, hogy 2-3 hónap múlva hazahozom a pink futócipőt is. Mert azért mégsem bújhatok ki a bőrömből ;)

Kicsizsuzsi©

Heti mottó:

"Lehetsz Pápa, vagy amerikai elnök? Egyik sem. Nőnek és nem amerikainak születtél, egyik ellen sem tehetsz semmit! Csak elfogadod."

Még csak három hete, hogy eldöntöttem, nekivágok életem első félmaratonjának, de máris érzem, mennyire nehéz vállalkozás lesz ez. Nem a kitartásommal, a lelkierőmmel, az akaraterőmmel lesz a gond, hanem a térdemmel. Nem akarok semmi rosszat bevonzani, de már most látszódik, az én térdeim valószínűleg nem a hosszútávokra születtek. Eredeti terveimmel ellentétben módosítanom kellett az elképzeléseimen, és nem tudok hetente hat napot edzeni (ebből két óra TRX), mert a lábam sajnos rakoncátlankodik, így a pihentetés az, amely egyedül eredményre vezet. Persze az elképzelést, hogy hol akartam tartani február elején megtett távolságban, sikerült tartani, de nagy kérdés, 21 km nem lesz-e nagyon megterhelő a szervezetemnek.

Nem akarok azonban negatív dolgokkal foglalkozni, csak pozitívan közelítem meg ezt a kérdést, pláne most, hogy a héten, életemben először, nyertem valamit. Sokan látták a Facebookon azt a képet, amelyet az I love Balaton Éjszakai Futás oldalára töltöttem fel. A fénykép egy játék része volt, és ingyen nevezést, illetve különböző szuper ajándékokat lehetett nyerni. Számomra is hihetetlen volt, amikor a nyertesek között megláttam a nevem, ráadásul az ingyen nevezés mellé egy utalványt is kapok, amivel egy futóboltban vásárolhatok megadott keretösszegben. Nem tudom, melyiknek örültem jobban, hiszen egy ideje már új futócipő vásárlásán töröm a fejem, a júliusi versenyre pedig igazi Mission Impossible volt a nevezés – így igazán különleges helyzetbe kerültem egyetlen fotónak köszönhetően. A július 2-ai, balatonfüredi éjszakai futóverseny, az I love Balaton szervezésében biztosan életem egyik legemlékezetesebb sporteseménye lesz.

Ennek örömére összeállítottam a tervet, mely versenyeken szeretnék nyárig indulni, az ősziekről pedig, elsősorban távokra gondolva, az addigi teljesítmény alapján döntök majd.

Nekem a félmaraton – most úgy látom -, egy egyszeri alkalom, amelyet egyszer le akarok futni.

De egyszer mindenképp.

Aztán hogy ez összejön-e  annak ellenére, hogy én mindent megteszek ennek érdekében, már nemcsak rajtam múlik.

Tegnap valakinek arról meséltem, mennyire félek attól, hogy a térdeim nem engedik majd átélni ezt a csodát. Nagyon könnyen megnyugtatott:

"Lehetsz Pápa, vagy amerikai elnök? Egyik sem. Nőnek és nem amerikainak születtél, egyik ellen sem tehetsz semmit! Csak elfogadod."

Igaza van. Én mindenesetre mindent megteszek, hogy ezt az álmom elérjem. Az idő már most sem érdekel, a táv leküzdése, a célba érkezés és az érem az, amely hajtani fog.

Még majdnem négy hónapig ez lebeg a szemem előtt.

Az idei versenynaptáram:

Április 17. 31. Telekom Vivicittá Városvédő Futás, Margitszigeti Nagyrét, 10km (benevezve)

Május 22. 21. Coca-Cola Testébresztő Női Futógála, Városliget, 10+5 km (benevezve)

Június 4. II. közúti Tihanyi félmaraton, Tihanyi PLACC piac, 21 km (benevezve)

Június 18. Energy Fáklyás futam, Balatonkenese, 14 km

Július 2. I love Balaton Éjszakai Futás, Balatonfüred, 10 km (benevezve)

Szeptember 3. NN Family Run, Városliget, 10 km

Szeptember 11. 31. Wizz Air Budapest Félmaraton, Városliget, táv még nem eldöntött

Október 9. 31. SPAR Budapest Maraton Fesztivál, Városliget, táv még nem eldöntött

Kicsizsuzsi©