(Amikor áthaladsz a célvonalon, nem számít, milyen lassan, vagy gyorsan tetted, egy életre megváltoztatja majd az életed. - Dick Beardsley)

10 km és 12 km között éppen 2 km-nyi különbség van. Verseny és verseny között akár ég és földnyi. Három hete életem legnehezebb futóversenyén vettem részt, végigszenvedtem az egészet, pedig máskor is futottam már 10 km-t. Nem adtam fel, de ha a keresztlányom nem fut be velem a célba, ki tudja, milyen véget ért volna számomra a Vivicittá. Talán négykézláb vonszolom be magam szégyenszemre :)

Aztán elkezdtük a munkát egy kétgyermekes apukával és férjjel, Halász Lacival, a kozmetikusom, Kriszta férjével. Önzetlenül, minden érdek nélkül ajánlotta fel a segítségét, tapasztalata bőven van, hiszen már számos félmaratont teljesített. Miközben én azt hittem, a borzalmas, kimerítő és fájdalmakat okozó 10 km után, legalább egy napot engedélyezve magamnak, nyalogathatom még a sebeim, Laci már a verseny másnapjára elrendelte az első közös edzést.

Ez volt az első sokk. De már akkor felismertem, ha valaki rám áldozza a családjától elvett időt, nem akarhatom kevésbé ezt a feladatot, mint ő. Tudtam, nem lehetek annyira nyápic, hogy kifogásokat keresek. Ő pedig abban hisz, a lábnak minél több futókilométert kell teljesíteni ahhoz, hogy bírja a terhelést. Nem mondom, hogy soha nem vontam kétségbe azokat a feladatokat, távokat, tempót, amit kitalált nekem, de nem azért, mert benne nem bíztam. Magammal szemben voltam kishitű. Ő azonban soha nem hagyott csüggedni, végig hitt és hisz ma is bennem, nekem pedig nincs más dolgom, mint végre hinni magamban. Amikor az első két hét végére összesen majdnem 51 km-t futottunk együtt (korábban ennyit egy hónap alatt sem :), minden addig elképzelt rossz beidegződésem a távolba veszett. Elkezdtem legbelül is abban hinni, ez a félmaraton meglehet, és nemcsak úgy, hogy négykézláb mászom be a célba. Edzéstervet ír, törzserősítő gyakorlatokat küld nekem, végigbeszél majdnem két órát, ha a helyzet úgy kívánja. Mindezt – még egyszer hangsúlyoznám -, teljesen önzetlenül teszi. Igen, van ilyen! Amikor életemben először, emelve a tétet, 13 km-t futottam a társaságában, bár minden porcikám sajgott, végtelen büszkeség árasztotta el a testem. De azt is tudom, ezt már kettőnkért is tettem. A tanítvány nem hagyhatja cserben az edzőjét, a segítőjét, a mentorát. Bár még most is teszek kétkedő megjegyzéséket, ez már inkább csak a műbalhé és a vicc része. A legfőbb igazságot pedig egy életre fejembe véstem: „A fájdalom elmúlik, a dicsőség örökké megmarad!”

Nem mondom, hogy minden edzést élvezek, hogy van kedvem esőben, szélben, hőségben nekiindulni. Így belegondolva az elmúlt három hétbe, csak hóesést nem kaptunk még a közös felkészülés során. Nem hiszem, hogy az időjárás meg tud majd lepni Tihanyban. Mára eljutottam oda, nem érdekel, ha esik az eső akkor sem, ha épp egy fantasztikus nap után, a Belvárosban, fagyizás közben kap el az eső. És az sem rémiszt meg, hogy a héten megcélozzuk az eddig elképzelhetetlenül messzinek és nagyon soknak tűnő 15 km-t. Biztos vagyok benne, a mai verseny után, aminek - 200 métert leszámítva -, minden pillanatát élveztem, az is menni fog.

Erős vagyok, egyre felkészültebb és remek mentorom van.

És ha már szó esett a segítségről. A mi családunk nem egy sportos család. A férfiak persze mind imádták, imádják a focit. A nagypapám fradista, az apukám újpesti drukker volt, az olasz nagybátyám pedig él-hal az Internazionaleért. Űzni azonban senki nem űz semmilyen sportot. Igazi ufó vagyok, aki nemcsak fut, hanem még versenyeken is indul, és ezért még fizet is :) Amit azonban támogatásként megkapok a családomtól, az édesanyámtól és a testvéreitől, Elvirától és Rózsikától, nagyon sokat jelent nekem. Bár szerintem még most sem tudják hova tenni, hogy jött ez az egész nekem és nem értik, hogy vagyok képes ennyit futni, nevetnek, miket eszem, de soha nem bizonytalanítanak el, sőt, inkább bíztatnak. Anyukám és Elvira pedig, amikor csak teheti, kijön a versenyekre, személyesen is buzdítani engem.  Tegnap, amikor megláttam őket a célegyenes elején, ahogy hangosan biztattak, tapsoltak, majdnem elsírtam magam. Már nekiindultak a könnyek, gombóc volt a torkomban, de erőt vettem magamon, hogy a befutó futón ne síró arccal szerepeljek :) Ők büszkék rám, aminél több útravalót egy gyereknek nem is lehetne adni, én pedig végtelenül hálás, hogy nem hátráltatnak az álmaimban.

(Balról a nagynéném, Elvira, jobbról az anyukám)

A végső visszaszámlálás megkezdődött, az én olimpiai döntőm három hét múlva elkezdődik. Már alig várom!

Kicsizsuzsi©