Amikor ezeket a sorokat fogalmazom, egy hét múlva ilyenkor – reményeim szerint -, már a táv felét magam mögött tudtam életem első félmaraton versenyén Tihanyban. Fél év után végre eljön az a verseny, az a próbatétel, amely komolyságát talán nem is fogtam fel igazán, amikor belevágtam a felkészülésbe.

Az elmúlt majdnem hat hónap alatt vagy tucatnyi okot hallottam arról, valójában miért vállalkozom arra, hogy lefutok 21 km-t. De ha őszinte akarok lenni, senki nem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze az én motivációmat. Mert az egy dolog, hogy 20 év után, amikor kiderült, egy műtétnek köszönhetően egészséges a szívem, plusz erők szabadultak fel, de ez önmagában talán kevés lett volna ahhoz, hogy végigcsináljak egy őrült vállalkozást. Őrültnek neveztem, hiszen ki az, aki fogvacogtató téli estéken, amikor már bekuckózni kellene, nekivág a konditeremnek egy TRX edzés miatt; vagy aki elszántan vág neki a Margitszigetnek, miközben odakint fúj a szél, esik az eső, vagy éppen a második kört megkezdve szakad le az ég.

Van egy mondás: „Nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.” Sokáig azt hittem, ha egyszer beérek a félmaraton céljába, csak az számít majd. Ma már, fél év, több mint 400 km megtétele után (az utolsó másfél hónapban majdnem 200 km) azt mondom, az út valóban sokkal fontosabb, mint amikor beteljesítjük a hőn áhított vágyunkat.

Megtudtam, mekkora akaraterőm van.

Megtudtam, milyen fantasztikus emberek vannak nemcsak a közvetlen, hanem a távoli környezetemben is, akik úgyis tudnak motiválni, hogy azt talán maguk sem hiszik, akik aggódnak értem és a távolból bíztatnak.

Megtudtam, én mennyi embert motiválok.

Rájöttem, mi az igazán a fontos. Például a saját WC – a toi toi-nál nem sok gusztustalanabb van :)

Megtapasztaltam, a lábam akkor is bírja, többnyire, amikor az agyam mindenáron tiltakozik.

Megtapasztaltam, tényleg csak rajtunk múlik, ha energiát, erőt, időt mozgósítva, pénz, paripa és fegyver nélkül is el lehet érni kemény fizikai terhekkel járó eredményeket. Nem tudnék 39,5 évemből még egy olyan vállalást felidézni, amely ekkora lelki-, mentális- és fizikai megterheléssel járt volna számomra, mint ez a félmaratoni felkészülés.

Akárhogy is alakul, már most büszke, elégedett és boldog vagyok! Tudom, nem háborúba indulok jövő szombaton, de 21 km-t lefutni nekem jelentős próbatétel lesz. Mindezt egy olyan környezetben és valószínűleg olyan időjárási körülmények között, amelyek nem a futásra lettek kitalálva. Mégis tudom, büszke, elégedett és boldog leszek, amikor megpillantom majd a célvonalat. Biztos lehetett volna ebbe sokkal több energiát, lemondást tenni, de én ennyit tartottam jónak, hogy közben azért ne feledkezzek meg a legfontosabbról: a futás alapvetően örömforrásnak kell lennie, nem egy stresszel, fájdalmakkal járó programnak. Persze a magas sarkú cipőimet már fel sem ismerem, olyan régen viseltem őket. Furcsa volt azért távol maradni egy-egy számomra kedves ember fellépéséről, mert nekem pihennem kellett, hogy másnap bírjam a futást. Furcsa lehetett, hogy azért kértem egy kis türelmet egy-egy találka kapcsán, mert a munka-futás-pihenés hármasba nehezen szorítottam bele mást. Talán nem is akartam, most először, önző voltam.

Mégis, minden elismerésem azoké, akik például gyerek, gyerekek mellett és az enyémnél sokkal kötöttebb munkakörök mellett érnek el tiszteletreméltó sporteredményeket és bármilyen furcsa, ma már azokat a sportolókat sem ítélem el, akik a világ legjobbjai akarnak lenni – bármi áron, akár doppingszer használatával is.

Nem mondom, hogy nincs bennem félsz. Nem mondom, hogy könnyű lesz mindent kizárni, amikor nekivágok annak a három órának, amely alatt célba akarok érni. De megcsinálom. Magamért. Megcsinálom azért az emberért, aki önzetlenül másfél hónapot áldozott az idejéből az én álmomért. Lefutom azokért, akik ma azt hiszik, ők nem tudnak futni, változni, mozogni. Mert ők nem lennének képesek erre.

És legfőképp, egy 12 éves kislányért, aki Egerszegi Krisztinát, Darnyi Tamást, Szabó Joe-t szájtátva figyelte a szöuli olimpia idején és azt mondta, egy nap ő is olimpiai bajnok lesz. Végül sem ez, sem az nem adatott meg neki, hogy sportújságíróként tudósítson fantasztikus magyar sikerekről. De amikor átfutok majd a tihanyi célvonalon, ez a 12 éves kislány megkapja a visszajelzést, nem számít, milyenek az adottságaid, a lehetőségeid, a háttered, ha mindent megteszel a sikerért, bármit elérhetsz.

Ez a 12 éves kislány, 27,5 év múlva, megkapja majd azt, ami egész eddigi életében hajtotta őt.

Az elismerést saját magától.

Kicsizsuzsi©

(Köszönet ezért a képért annak, akitől kaptam. Gyakran nézem, olvasom. Imádom!)