„Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.”

Kolléganőm, Tünde pénteken a segítségünk kérte egy projekthez, és arra szeretett volna választ kapni, mi az, ami pozitívvá, boldoggá tesz bennünket. Nem volt rossz válasz, egyszerűen kíváncsi volt, kinek, mitől kerekebb és boldogabb az élete. Elgondolkodtam ezeken a végtelenül egyszerű kérdéseken.

Mert mitől is vagyok én boldog?

Alapvetően pozitív életszemléletű, a boldogságot pedig olykor apró dolgokban megtaláló embernek tartom magam. Persze nekem sem süt mindig a nap, és vannak időszakok, amikor én is rosszkedvű és hitehagyott vagyok. Mégis, egy-egy lelkileg nehezebb időszak után újult erővel, erősebb hittel vágok neki a mindennapoknak.

Kb. három évvel ezelőttig gyakran voltam rosszkedvű. A mosoly ugyan többnyire ott volt az arcomon, de aki igazán ismert, a szememből láthatta a szomorúságot és a fásultságot. Miközben sokak által irigyelt, álmaim munkáját végeztem. Gyakran éreztem magam magányosnak, sokat rágódtam a múlton, mit, hol és hogyan rontottam el, és egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Tudtam, ezen a helyzeten csak én változtathatok. Azért, mert egyszer lángoló szerelmet éreztünk valami, vagy valaki iránt, fel kell ismerni, mikor kell azt elengedni, ha már nem vagyunk tőle boldogok.  Felmondtam az akkori munkahelyemen, és szépen lassan elkezdtem visszatalálni önmagamhoz.

Az elmúlt években többször műtöttek, a testem egyértelmű jelzéseket küldött, valamit továbbra is rosszul csinálok. Szerencsére soha nem voltam életveszélyben, de tudtam, ez is arra figyelmeztet, hogy változtatni kell. Nem elég azt mondani, elégedett vagyok a sorsommal, nem a külvilággal, hanem magunkkal kell őszintének lenni. Mára felfogtam, én vagyok a legfontosabb, azután adhatok magamból másoknak, ha ezt elfogadom.

Újból döntöttem, kicsit önzőn, és ismét nagy lépést tettem a lelki béke felé.

Ma már tudom, mennyit érek. Kik számítanak az életemben. Senkire nem haragszom, egyszerűen elfogadtam, közös dolgaink milyen üzenetet hordoztak számomra. Volt, amit fájó volt elengedni, volt, amitől sokáig képtelen voltam megszabadulni és volt, amit felszabadító érzés volt magam mögött hagyni.

Néha muszáj mérleget vonni.

Nem hiszem, hogy ne lenne olyan nap, amikor nem éri az embert egyetlen öröm sem. Még egy esős, vagy ködös nap is lehet jó, persze mi tagadás, olykor tenni is kell azért, hogy ne hagyjuk elhatalmasodni magunkon a rosszkedvet. Mert tehetünk az ellen, ha esik az eső? Vagy ha újabb csekket hozott a postás? Minden nézőpont kérdése. Persze én sem tapsikolok örömömben, hogy a fizetésem nagy részét sokszor értelmetlen dolgokra kell költenem, de túl sok időt sem töltök ma már a problémák elemzésével.

Hogy mitől vagyok pozitív? A személyiségemnek és a hitemnek köszönhetően. Nem kaptam eddig semmit ingyen, mindenért keményen, akár évekig (meg)dolgoztam. Igen, engem is utolérnek nehéz helyzetek. Voltak már anyagi- és egészségügyi problémáim, átvertek, kihasználtak és megaláztak már jó párszor, csalódtam barátoknak hitt emberekben. Mégis, mindig rátaláltam a legfontosabb  mozgatórugóra:  amitől minden nap felkel a napom, ami miatt minden nap megküzdök az álmaimért, ami miatt az vagyok, akit szeretnek a barátai, aki – mint az elmúlt időszakban kiderült -, sok embert ösztönöz és inspirál. A legfontosabb: a pozitív életszemléletem.

Hogy mi tesz boldoggá? Néha a legapróbb „ajándékok” az élettől.

A napsütés. A virágok. Egy sms. Egy új cipő. Egy teljesített edzés. Egy kisebb ruha, mint amit hordok. Egy futóérem. A Nutella. Egy utazás. A kedvenc énekese dala a rádióban.

Ha érzem, szeretnek.

Lehet bezárkózva, rosszkedvűen, negatívan, depressziósan élni, de olyan élményekről maradhat le az ember, amelytől gazdagabb, színesebb, JOBB lehet az élete.

Mert ahogy a mondás is tartja:

„Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.”

Én legalábbis ebben hiszek.

Kicsizsuzsi©

(A boldogság veled kezdődik. Nem a kapcsolataiddal, nem a munkáddal, nem a pénzeddel, hanem veled.)

„Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!” /Eddie Jordan/

Nagyjából most jutottunk el oda, hogy sokan - akik lelkesen, világmegváltó és spirituális gondolatokkal felvértezve indultak neki -, feladják újévi fogadalmukat. Mindegy, mi volt az: leszokom a dohányzásról; többet mozgom, de kevesebbet eszem; lefogyok 10 kilót; gyakrabban találkozom a barátaimmal – a sor bőven folytatható. Mert ugye hiába űztük bármelyik rossz szokást is hosszú évek óta, a céljainkat azonnal akarjuk elérni.

Magam is türelmetlen ember vagyok, mégis – és ez némi ellentmondás -, a számomra igazán fontos célokra mindig képes voltam sokat várni. Mindegy volt, hogy egy interjúra, vagy csak egy pár perces találkozásra a kedvenc énekessel, színésszel, sportolóval, esetleg egy utazásra. A fogyással, a sporttal kapcsolatos céljaimmal is így vagyok. Soha nem sürgettem az időt és azt hiszem, a legfőbb segítségem a végeredmény elérésében a motiváció volt.

Az a típusú ember vagyok, akinek kellenek a kihívások, az állandó motiváció. Ez az, amely átlendít a nehézségeken, a holtpontokon. Ilyenkor mindig felidézem magamban, miért is kezdtem az adott feladatba. Mit akartam vele elérni?

Amikor két éve fogyókúrázni kezdtem, egy magentaszínű ruha volt az, amely arra ösztönzött, hogy odafigyeljek a megfelelő étkezésre. Amikor tavaly feküdtem a kórházi ágyban mozdulatlanul, mert erre köteleztek a szívműtét után, akkor két futóverseny és egy személyi edző járt a gondolatomban. Így éltem túl azokat az órákat, azt a napot.

A motiváció mindig másban ölt testet. Egy ruhában. Egy találkozóban. Egy utazásban. Egy közösségi futóversenyben.

Ez az, ami eszembe jut vasárnap délután, amikor szinte magához láncol a kényelmes kanapé.

Ez az, ami egy-egy téli estén, miközben odakint esik a hó és sarkvidéki szél süvít, nekiindít a teremnek, mert aznap sem lehet megúszni az edzést.

Ez az, amire gondolok, amikor nem veszem meg, vagy nem csinálom meg az ínycsiklandó nutellás palacsintát, sajttortát, vagy bármilyen más édességet, mert pontosan tudom, mennyit kell utána izzadni, hogy azt ledolgozzam.

Ez az, ami miatt odafigyelek a testem jelzéseire, mert nem engedhetem meg, hogy hetekig ne mozogjak.

Tudom, hogy a júniusi futóverseny után újabb motivációra lesz szükségem. A fejemben már megvan, persze nem szeretném az időt siettetni.

Sőt, és ezt mindenkinek ajánlom: minden év elején színes „üzenőfalat” készítek a bejárati ajtómra. Minden olyan álmom fotóját felteszem rá, amit abban az évben szeretnék beteljesíteni. A módszer működik: garantáltan minden nap látom legalább egyszer, és nem panaszkodhatok, hiszen tavaly év végére a kb. 10 fotóból csak kettőnél nem szerepelt pipa.

Az idei üzenőfalamon egyaránt szerepelnek utazások, érzések, tárgyak, olyan változások, amelyekhez ki kell lépnem a komfortzónámból. Nem aggódom, a belső erőm segít majd az év során. Az úton mindenesetre elindultam: megszabadultam egy fojtogató kapcsolattól, foglalkozom a lelkemmel és a testemmel is, rendszeresen sportolok és megnézem, miből, mennyit eszem.

Az eddigi eredmény pedig: növekvő, futva megtett távolság, kilók és centik mínuszokban, felszabadultság, boldogság.

Kell a fentieknél több?

Kicsizsuzsi©

Az első hét mindig meghatározó. Édes újrakezdés, annak minden szépségével és nyavalyájával, és a gyakran visszatérő kérdéssel, vajon jó úton járok-e, amikor éppen ilyen tervek mentén készülök életem első félmaratonjára.

Az újrakezdés mindig nehéz, de egyben lelkesítő is. Legutóbb októberben futottam, leszámítva egy december végi próbálkozást, amikor néhány tíz méter megtétele után be kellett ismernem, a szabadtéri téli futást bizony nem nekem találták ki.

Pedig felkészültem mindenre. A ruházatra, a sapkára, a kesztyűre, a megfelelő öltözetre, alaposan bemelegítettem, odafigyeltem a levegővételre, de olyan fájdalmat éreztem az orrlyukamban, mintha disznóperzselővel, vagy öngyújtóval égették volna. Miközben alig nulla fok lehetett. Ciki lett volna, ha azonnal visszafordulok, így legalább a háztömböt körbefutottam :) Lehet, hogy a szabadtéri futás télen is fantasztikus, mégsem nekem találták ki, így eldöntöttem, visszatérek a fitnessterembe, ahová már két éve járok rendszeresen. Még ha vannak olykor bizonyos ellenérzéseim is.

Tavaly, amikor kb. két hónapig jártam egy személyi edzőhöz, gyakran megkaptam tőle, antiszociális ember vagyok. Sok mindent mondtak már rám, de ezt még soha. Mert ha mindez abban nyilvánul meg, hogy nem szeretem a tömeget, nem szeretem a hangoskodó, egoista embereket, akik nagyobb energiát fordítanak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet, semmint a testük formálására, akkor vállalom, az vagyok. Azt inkább nem minősíteném, milyen edző az olyan, aki ilyeneket mond a „tanítványának”…

Mindezek ellenére együtt tudok élni a fitnesstermek látogatóközönségével és ma már egyáltalán nem érdekel, kik járnak oda és hogyan viselkednek. Egyszer viszont tényleg írok egy blogbejegyzést azokról az elrettentő típusoktól, akik sokak kedvét elveszik a mozgástól.

Nem tagadom, az első, múlt csütörtöki edzés előtt tele voltam kérdéssel. Hogyan reagál majd a testem az újrakezdésre? Mennyit tudok majd futni? Milyen kiegészítő mozgásformákat válasszak a futás mellé?

A válaszok egy hét alatt megérkeztek.

Kiderült, messze vagyok még – minden szempontból - a félmaratontól, hiszen jelenleg a 4 km az, ami magabiztosan megy. Nem mondom, hogy nem haragszom magamra, hiszen tavaly nyáron már lendületes 10,5 km-t futottam egy esti futóversenyen. Aztán jött a dolgos, megterhelő, zűrös, sok munkával tarkított ősz, majd a nyugodt ünnepi időszak, nekem pedig nem az volt minden gondolatom, hogy edzeni menjek, vagy hogy visszafogjam magam az étkezésben.  Előbb a fáradtság, majd a hedonizmus volt az, amely eltérített a jól bevált sportos életmódtól. Kifogás persze mindig volt, motiváció viszont egyáltalán nem. Az elmúlt egy hétben viszont visszakaptam mindent, amiért annyira rákattantam a mozgásra. Úgy tervezem, hetente négyszer futni, kétszer pedig TRX-edzésre fogok járni, amint jó lesz az idő, előbbit a szabadban teszem majd.

Ami pedig szintén az első hét eredménye: kedden részt vettem életem első TRX-óráján. Ugyanolyan izgalommal tekintettem elé, mint az első futóversenyre. Mennyire leszek béna? Milyenek lesznek a feladatok? Bírom majd? Szerencsére jött a megnyugtatás egy kedves ismerőstől, akinek az edzőjét választottam: az első alkalom nem mindig élvezetes, de hamar belelendülök majd.

Az edző, Kriston Peti épp úgy viselkedett, ahogy szerintem kell egy trénernek. Javította a hibákat, buzdított, de nem teremtett le senkit, inkább biztatott a hátralévő idő bekiabálásával. Nálam ez a módszer működik és nem a kiabálás, a dorgálás, a megfélemlítés. Néhány évvel ezelőtt ugyanis kellemetlen élmény ért egy csoportos aerobicórán, amikor olyan agresszívan teremtett le az edző, mert nem tudtam végigcsinálni a feladatokat, hogy többet nem mentem, inkább átpártoltam az aerobgépekre.

Nem mondom, hogy a TRX-órán nem produkáltam mókás pillanatokat. Volt, hogy nekem majdnem annyi időt vett igénybe, mire beakasztottam a lábam a TRX-be, amíg maga a feladat tartott :)

(A "kedvenc" mozdulat. Még egy ideig nem leszünk barátok :))))) A fotó illusztráció!

Az is igaz, hogy aznap este nem volt nyugodt az álmom, hiszen valahányszor megfordultam, sajgó fájdalmat éreztem minden végtagomban. Ez az érzés még szerdán is eltartott. Ennek ellenére aznap is futottam és kerékpároztam, ma pedig este ismét TRX-órára megyek. Ma ráadásul jön a kedves ismerősöm is, így lesz amolyan lelki támaszom is az izzadás közben. 

Azt hiszem, csak ilyen elszántan lehet az álmokért harcolni.

Messze vagyok tehát még a céltól, de nem vagyok türelmetlen. Jelentős előrelépés ez a részemről. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha sokkal jobb kondiban lennék, de kitartással, mint oly sok dolgot az életben, bármit el lehet érni. Hát, ezzel vigasztalom most magam. Közben pedig nem feledkezem meg a legfontosabbról, milyen jól érzem magam a bőrömben, és ezt a környezetem is észreveszi és hangoztatja.

És mivel nagyon szeretem az idézeteket, az egyik kedvencemmel zárnám a mai bejegyzésem. Gyakran eszembe jut mostanában a futópadon, amikor holtpontra jutok:

 (A lábaid nem adják fel. A fejed az, ami feladja.)

Kicsizsuzsi

Előre szeretném leszögezni, nem vagyok sem edző, sem fitnessguru, még csak nem is tanultam ezt a területet. Sokkal felkészültebb és nagyobb tudású emberek vannak nálam, akár a környezetemben is, akik a mindennapjaik tették fel a sportra, a mozgásra, a mások megsegítésére. Inkább elmondom, nálam mi működött és hogyan kattantam rá a futásra.

Két éve január 1-jén végiggondoltam, mint minden évben, milyen célokat szeretnék megvalósítani a következő 12 hónapban. A fogyás, mint oly sokszor korábban, ezúttal is az álmok között szerepelt. Túl voltam egy számomra fájdalmas szakításon, ráadásul a tükörbe nézve nem olyan arckép nézett vissza rám, amellyel elégedett lettem volna. Elkezdtem az internetet böngészni, melyik az a sport, amelyik a legjobban fogyaszt. Sokféle cikket találtam, a legtöbb a kardiomozgásokat és a futást emelte ki az összes mozgásfajta közül. Az elhatározás, a motiváció mindennél erősebb volt, így azzal az „aprósággal” sem akartam foglalkozni, hogy utálok futni. Ha a céljaimhoz ennek segítségével kerülök közelebb, akkor futni fogok.

Január 2-án vettem egy bérletet a hozzám közeli fitnessterembe, és hetente hatszor sportcuccot húztam. Nem törődtem azzal, kik járnak oda, mit gondolok róluk (a fitnesstermi etikett is megérne egy blogbejegyzést), csak arra figyeltem, alaposan átmozgassam magam. Mindent betartottam, amit a neten korábban olvastam, bemelegítettem, nyújtottam, és attól kezdve a táplálkozásomra is odafigyeltem. Felváltva használtam a futópadot, az ellipszistrénert és a kerékpárt. Aztán kb. két héttel később letöltöttem a telefonomra egy futóalkalmazást, amely azt ígérte, kb. 3 hónap alatt eljuttat a fél óra folyamatos futásig. Hitetlen voltam, hiszen az első alkalommal egy percet is alig tudtam lefutni, de a módszer működött. Egyre többet futottam és egyre kevesebbet kellett sétálnom. Március végén már kellemes, szabadba hivogató idő volt, amikor nekivágtam a Margitszigetnek. Elsőre nem sikerült, kb. 500 métert gyalogolnom kellett, de pár nappal később már én nyertem meg a csatát az 5,35 km-es körrel szemben. Kb. ennyi idő kellett ahhoz, hogy teljesen rákattanjak erre az életmódra.

A rendszeres mozgás, a sikerélmények, hogy egyre többet tudtam futni, hogy egyre messzebb jutottam, a testem átalakulása, a dicséretek, az egyre kisebb ruhák megtették hatásukat: az életem fontos része lett a futás.

Amikor azt mondja nekem valaki, ő nem tud futni, nem is szeret, de mennyire irigyel, nem tudom, mit válaszoljak.

Még ma sem.

Nem gondolom, hogy mindenkinek futni kellene. A mozgás, legyen az bármilyen formája is, jó dolog, hiszen kiegyensúlyozottá, harmonikussá, egészségessé tesz. Persze a mérsékletesség ebben is fontos. Nem tagadom, nekem sincs mindig kedvem futni. A csütörtöki újrakezdés előtt októberben futottam utoljára. Szenvedek is most rendesen. Sokszor már az elindulás után azon jár a fejem, mikor érek már az eltervezett táv végére. Utána azonban olyan nyugalom, boldogság és büszkeség árasztja el a testem, amelyet egyetlen tevékenység sem tud megadni.

Még a (cipő)vásárlás sem.

Érdekes egyébként, amikor egyre többet futottam, azt vettem észre, hogy a gyűjteményembe mind több kényelmes tornacipőt, lapos talpú balerinát is beszereztem. Kímélni akartam a lábam, hogy ne kelljen egyetlen edzést sem kihagyni fájó térd, vagy boka miatt. Én, aki 17 éves kora óta magas sarkú cipőkben tipegve éli az életét. A térdműtétem után is az foglalkoztatott a leginkább, vajon a ballagásomra felvehetem-e majd a csodás csipke hatású magas sarkút, amit kinéztem. (Felvehettem :) )

Nem lettem futószakértő, még nagyon sokat kell tanulnom, fejlődnöm, de minden egyes kilométer a javam szolgálja, akkor is, bármilyen sebességgel teszem meg azt a távolságot.

Amikor csütörtökön elindítottam ezt a blogot, záporoztak az üzenetek. (És ezt köszönöm, nagyon jólesett!) Kiderült, sok ismerősöm, barátom szeretne futni, de eddig még nem jutott el oda, hogy tegyen is ennek érdekében. Mindenkinek nagyjából ugyanaz a tanácsom: nekem bejött a futás – és még sokmillió embernek a világon -, de nem mindenkinek ez a sportága. Ha más személy miatt kezdünk el edzeni, futni, a nehéz pillanatokban, amikor talán még élni sincs kedvünk, nem lesz, ami miatt lemenjünk az edzőterembe, vagy nekivágjunk a szürkeségbe burkolózott utcának. Magunk miatt kezdjünk bele, és ha kell segítség, egy kis motiváció, még mindig kérhetünk segítséget. Nekem is vannak ilyen angyalok az életemben, róluk majd egy másik blogbejegyzésben szeretnék írni. Bár eleinte lesznek nehézségek – és igen, közben is -, de nem hiszek abban, hogy a jó dolgokat megkaphatjuk ingyen, befektetett energia nélkül.

A bizonytalankodóknak pedig álljon itt a kedvenc mondásom:

„Kicsizsuzsi”

Nagyot fordult a világ egy év alatt.

Tavaly, két hét híján ilyenkor eltiltottak a sporttól és azt mondta a kardiológus, ha továbbra is aktív életet élek, de nem műtik meg a szívem, bármikor meghalhatok. Persze tudtam a velem született szívrendellenességről, rendszeresen is jártam kardiológiai szűrővizsgálatokra, de soha, senki nem riasztott meg ennyire. Azt mondták, mindent csak módjával.

A vizsgálat és az eltiltás után másfél hónap gyötrelem következett. Még úszni sem mehettem, nem mintha gyakori vendég lennék az uszodákban.

Persze nem volt ez mindig így.

Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Szabó József 1988-as olimpiai győzelme után eltökélt szándékom volt, hogy egy nap én is olimpiai bajnok leszek. 12 évesen azonban hamar fel kellett ismernem, ilyen testi adottságokkal és úgy, hogy akkor még úszni sem tudtam, ez maga lenne a csoda. Mégis, boldogan és eltökélten jártam évekig a Komjádi uszodába úszótanfolyamra. Az a nap, amikor ugyanabban az időben lehettem a medencében, még ha csak pár percre is, mint az IDOL, Darnyi Tamás, olyan erővel hatott rám, mintha métereken át húztam volna magam után egy teherautót. Az úszás szeretete a mai napig tart, de ma már csak nyáron tempózom néhány hosszt a medencében az egész napos napozást megszakítva.

Az eltiltás, ahogy egyre több idő telt el, egyre pokolibb érzéseket váltott ki belőlem. Akkor már egy éve rendszeresen futottam és bár évekkel korábban kifejezetten utáltam ezt a fajta mozgást, hamar rákattantam, ahogy egyre több sikerélmény ért. Ma már mosolygok rajta, hogy 2014. januárjában egy perc után le akartam fordulni a futópadról, annyira rossz kondiban voltam, de egy telefonos futóalkalmazás segítségével három hónap alatt eljutottam arra a szintet, hogy egyben körbefussam a Margitszigetet. Aztán egyre messzebb jutottam, de a 10,5 km maradt eddig a maximum, amelyet teljesítettem.

Márciusban aztán Dr. Gellér László Ph.D. egyetemi docens, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán katéteres módszerrel megműtötte a szívem és engedélyezte, hogy hat nappal később, ha jól érzem magam, ismét elkezdhetek futni.

Megkönnyeztem az első futóedzésem. A kezdeti lelkesedés után azonban jött az újabb gyötrelem. Gyenge voltam, nem vitt úgy a lábam, ahogy szerettem volna. Mégis, amikor szakadó esőben, hidegben, szélben nekivágtam a sokadik edzésnek, megmakacsoltam magam. Azt mondtam magamnak, ha most nem megyek el futni, végérvényesen búcsút inthetek ennek a mozgásfajtának, amely addigra a kiegyensúlyozottságot, a kilók elleni hatékony fegyvert, a boldogságot jelentette a számomra. Ma már csak mosolygok a volt barátomon - ?, akivel kapcsolatban mára beismertem, szerelemnek nehezen lehetett nevezni, inkább sokáig tartó érzéki csalódásnak -, aki egy nap azt mondta, nem tesz nekem jót a futás.

Ma már tudom, ebben is tévedett. Talán soha nem ismert igazán.

Soha, semmi nem tett ugyanis ennyire harmonikussá, mint a futás. Bár olykor eltávolodom tőle, ha a szervezetem úgy kívánja, mégis mindig visszatérek hozzá.

Hogy miért épp ma kezdek ebbe a blogba?

Tegnap este visszatértem a szívklinikára Gellér dokihoz. Nem sok kapcsolatunk volt egymással, leszámítva azt az egy órát, amelyet a műtőben együtt töltöttünk, illetve a zárójelentés kiadásakor, majd a tegnapi kontrollvizsgálaton, de ez idő alatt is kiderült, milyen kisugárzása és szakértelme van. Igazi szaktekintély, külföldön is elismerik, a szakma egyik utolsó mohikánja, aki valószínűleg az ország és a szakma szeretete miatt dolgozik még mindig idehaza. Amikor kimondta, teljesen gyógyultnak tekint, a betegségem, a műtétnek köszönhetően a múlté és annyit sportolhatok, amennyit akarok, határtalan boldogság öntötte el a szívemet. Igen, azt a szervem, amely eddig mindig óvatosságra, körültekintésre figyelmeztetett.

És most, hogy itt ülök a gépem előtt egy másfél órás edzés után megpihenve, ki merem jelenteni, a világba kiáltani az igazi álmom. Egy ideje már bennem van a gondolat, hogy aki ennyire megszerette a futást és a közösségi futóversenyek hangulatát, miért nem kacérkodik az igazi nagy falattal, a félmaratonnal? Nehéz feladat, igazi kihívás.

De megpróbálom.

Nem!

Ott leszek.

Már be is neveztem.

Június 4. Tihany.

Méltó környezet, méltó társak. Én pedig újra bizonyíthatom magamnak, nincs olyan, amelyért az ember dolgozik, de nem kaphatja meg, vagy élheti át.

Alig fél év. Sok lemondással, munkával, könnyel jár majd, lesznek elbizonytalanodások, holtpontok, de ez a blog segít majd átzökkenni a nehézségeken.

Ha van kedvetek, tartsatok velem!

A Tihanyig vezető úton és akár a június 4-ei félmaraton.

„Kicsizsuzsi”