Felhőszakadás, gyilkos emelkedők és gyilkos lejtők, sártenger és ürgelyukakkal tarkított mező, kiürített folyadéktartályok és poharak a frissítőállomásokon (értsd: nekem nem mindenhol maradt ital, így szomjasan folytattam a futást) – nagyjából ilyen körülmények között kellett teljesítenem a félmaraton 21 km-ét. Nem mondom, hogy könnyű volt, butaság és hazugság lenne ezt kijelenteni, mégis, utána könnyedén végigugráltam még Takács Nikolas kádártai fellépését, ahová – amolyan bónuszként -, a barátaimmal, Judittal és Zolival ugrottunk át.

Felesleges lenne bármit is írni a versenyről, hiszen a lényeg ott van az első sorokban, a képekben, és a videón. Ráadásul  már szerintem mindent leírtam korábban. Nem számít az idő sem, csak annyira, hogy három órán belül akartam teljesíteni a távot. Ez sikerült és nem tagadom, elgondolkodtatott, vajon milyen időre lettem volna képes sík terepen.

Tihany örökre bezárta magát a szívembe.

Az elmúlt fél év sokkal több volt, mint felkészülés egy futóversenyre. Soha nem tanultam magamról és a környezetemről annyit, mint ez alatt a hat hónap alatt.

Köszönöm mindenkinek a támogatást, a biztatást, a szurkolást, az energiát, az örök emléket jelentő videót és fotókat!

És most keresek magamnak egy új célt! Mert lehet élni célok nélkül, de minek? ;)

Kicsizsuzsi©

/Idézet: Muhammad Ali, 1942-2016/