Nem, nem hagytam abba, nem adtam fel, továbbra is harcolok – olykor szó szerint – az álmomért, hogy június 4-én lefussam életem első félmaratonját. Mostanában azonban annyi időt töltöttem a laptop előtt és annyiszor kellett szellemesnek, kreatívnak lennem a munkám során, hogy az volt az utolsó gondolatom, hogy újabb blogbejegyzést fogalmazzak meg. Gyakran eszembe jut, amikor a sajtózásba átlépve egyik volt újságíró kolléganőm arról faggatott, nem hiányzik-e majd az írás. Hát, mint mondjak! Kis túlzással újságíróként sem írtam annyit, mint azóta, hogy sajtósként igyekszem megélni. De nem hibáztatok egyetlen újságírót sem: legtöbb helyen emberhiány van, annak azonban mindenhol, mindig örülnek, ha kapnak egy nyomdakész anyagot. Mostanában ráadásul nemcsak sajtóközleményeket, egyedi cikkeket írtam, sajtótájékoztatókra igyekeztem a kollégákat elhívni, hanem barátnőm hetilapjának is irogatok egy-egy kedvemre való interjút. Így aztán előfordult az, ami engem is meglepett, hogy majdnem egy hónapig nem frissítettem a blogomat. Ez van. Szerencsére a futásban haladok előre, még akkor is így van, hogy mostanában, épp a nagy stressz, az olykor végkimerülésig hajszolt napok miatt nem volt mindig kedvem a futáshoz. Jólesett egyszerűen csak elnyúlni a kanapén, vagy az ágyamban, forró csokit kortyolni, bambulni a tévét, vagy lefeküdni aludni elképesztő korai időpontban.

11,7 km.

Ennyi jelenleg a maximum, ami megy, miután március 14-én, életemben először, egymás után két szigetkört teljesítettem. Nem álltam meg, és törekedtem egy olyan időre, ami után nemcsak a távolságra, hanem a percek mutatójára is büszke lehetek. Viccnek szántam, amikor kiírtam a Facebookra, hogy csak a like-ok miatt futottam le a két kört, de remélem senki nem gondolta komolyan, hogy azért „kínzom” magam, mert szükségem van a sok virtuális pacsira? :) Nem tagadom azonban, 9 km-nél komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hol van már a vég, de ugyanígy éreztem előtte egy héttel is. Akkor Óbudáról egészen a Lánchídig futottam, majd miután megérintettem a „lábát”, visszaindultam a kiindulási pont felé. Halj meg máskor! – mondogattam magamnak, eszembe jutva egyik kedvenc „filmsorozatom” címe.

Imádom a mozifilmeket, a James Bond történetek mindig is elvarázsoltak a gyönyörű tájakkal; a (többnyire) dögös főszereplővel; a csinos nőkkel; a technikai kütyükkel, amelyekről a fantáziám sem gondolja, hogy a kémek ilyenekkel dolgozhatnak és a furmányos történetekkel. A 2002-es, egyébként 20. JB film címe jutott eszembe, amikor néhány nappal ezelőtt a 9. kilométert teljesítettem a Margitszigeten. Sokat sejtető mondat :)

A futás azért is jó, mert töröl minden gyötrődést, kétségeket okozó gondolatot, száműzi a stresszt, egy idő után pedig már nem azon jár a fejed, mi, vagy ki bosszantott fel nem sokkal előtte, vagy milyen próbatételre kell megoldást találnod. Sokkal jobban koncentrálsz a levegővételre, a mozgásodra, a láb felemelésére és előre helyezésére. A túlélésre. Utána pedig mintha más ember lennél, higgadtabban tudod kezelni a nehézségeket. Egy napig mindenképp :)

Célba értem a Szigeten, büszkén, már nem annyira hetykén, de visszakapva a hitet, amely mostanában hol visszatér, hol eltűnik, hogy valójában jó úton haladok-e a félmaraton felé. A kétségek nem szűnnek: 21 km – meg egy kicsi, dombos vidéken, nyárelőn, kemény próba lesz. Lassan azonban kezdődik a versenyszezon, amely jó előjáték lesz az igazi élvezethez.

Már ha a körülményeket tekintve tényleg az lesz ez a számomra :)

Szóval itt vagyok, élek, folytatom, erős szívvel, többnyire erős hittel és akarattal.

Kicsizsuzsi©