Olimpiai bajnok úszó szerettem volna lenni. 12 évesen tanultam meg úszni és ahogy mondani szokták, nem éppen ideális a vízfekvésem. Alkatban, tehetségben, lehetőségekben sem volt semmi adott ahhoz, hogy ezt az álmom beteljesítsem. Sportújságíró lettem, nagyjából ennyiben ki is merült a sport iránti elkötelezettségem. A kézilabdázást és az úszást ugyanis, amelyet egy ideig űztem kamaszként, nem nevezném túl nagy sportmúltnak. Hamar be kellett látnom, nagyobb sikereket tudok majd abban elérni, ha nagyszerű sportemberek sikereiről tudósítok, mintha saját győzelmekről álmodozom. Tíz évet éltem meg ebben a szakmában, és amikor már nem jelentett kihívást, más feladatok után néztem.

Az élet úgy hozta, a futás időközben az életem részévé vált, 2014. áprilisában pedig beneveztem az első futóversenyemre, a Vivicittára. Csupán 3,2 km-re vállalkoztam, de olyan büszke és boldog voltam a célban – miután már levegőhöz jutottam -, mint korábban talán soha. Feszegetni ugyanis a fizikai korlátaimat, együtt melegíteni, tapsolni, ugrálni más futótársakkal azt az érzést adta, adja a mai napig,  amelyre azt hiszem, kislányként mindig is vágytam. Nem egy olimpiai döntő, de az adrenalin itt is magasra szökik, amikor eldördül a startpisztoly.

Emlékszem két éve milyen csodálattal néztem azokra, akik a 10 km-t teljesítve, éremmel a nyakukban sétálgattak a Margitszigeten, én pedig arra gondoltam, egy nap szeretnék én is így hazasétálni. Azóta többször átéltem, milyen érzés, amikor átérve a célvonalon nyakadba akasztják a hőn áhított érmet. Boldogság, büszkeség, meghatódottság keveredik ilyenkor bennem és a tudat, ezekért a pillanatokért (is) érdemes rendszeresen mozogni. 2014-ben 3,2 km-re, 2015-ben, éppen egy hónappal a szívműtétem után 7 km-re, míg az idén 10 km-re neveztem. Nincs bennem izgalom, biztos vagyok benne, újabb medáliával gyarapodik a gyűjteményem.

A közösségi futóversenyek hangulata ráadásul semmihez sem fogható; ilyenkor nem számít, ki vagy, honnan jöttél, csak az, leküzdd a távot, amelyre neveztél. Emellett olyan kihívást és olyan motivációt jelentenek, amelyek miatt akkor is elindulok edzeni, amikor aznap esetleg sokadjára szakad le az ég. Nagyon vártam, hogy elkezdődjön a versenyszezon, hiszen ezek az alkalmak arra is választ adnak, hol tartok a félmaraton felé vezető úton.

És milyen érdekes: én, aki egykor képes volt hajnalban felkelni a Formula-1-es futamok miatt, vagy kívülről fújta az aktuális úszórekordokat, ma már csak nagyobb sportesemények alkalmával ülök le a tévé elé, viszont hetente többször nekiindulok a kilométerek meghódításának.

Változom. Küzdök. Szeretek. Remélek.

ÉLEK.

Azt hiszem, még soha nem éreztem ennyire, mint az elmúlt két évben.

Kicsizsuzsi©