Fél évig készülni életed kihívására olykor olyan nehézségekkel és holtpontokkal jár, amelyeket mindenáron le akarsz küzdeni. Benevezni az első félmaratonomra, majd elkezdeni a felkészülést olyan egyszerűnek tűnt, mint reggel elkészíteni a kedvenc tejeskávém. De mi tagadás, eljött a holtpont kb. egy hónappal ezelőtt. Tudtam, éreztem, szükségem van valamire, amely továbblendít rajta és újból igazi elszántsággal visz tovább az úton június 4-éig, a tihanyi apátságig.

Még novemberben fedeztem fel, hogy Rick Astley angliai turnéra indul, én pedig 29 éve szeretem a hangját, a dalait, és amióta találkoztam már vele, a személyiségét is. Tudom, olyan, mintha megállt volna velem az idő, de az angol énekes a gyerekkorom fontos része, és annak ellenére ragaszkodom hozzá, hogy számos trendibb előadó és dal is létezik. Szerencsés vagyok, hiszen eddig kétszer Budapesten, egyszer pedig Barcelonában lehettem ott a koncertjén, 2012-ben pedig az RTL Klub forgatóstábjának és Gosztonyi Zsoltinak köszönhetően már személyesen is volt alkalmam vele találkozni. Már akkor feltűnt, milyen laza, sztárallűröktől mentes ember, hiszen a szállodai szobájában fogadott bennünket és ott adott interjút a Híradónak.

Ő az egyetlen énekes, akinek a koncertjein képes vagyok tombolni, énekelni, ugrálni, táncolni, pedig ritkán merem igazán elengedni magam. Én amolyan „a pezsgős üvegeket belül durrogtató” személyiség vagyok.

(Ezek a képek tavaly szeptemberben, Barcelonában készültek. Fotók: Deák Attila)

De hogy is lett péntek este egy „egyszerű” koncertből személyes találkozás London egyik legnagyobb szórakoztató komplexumában, az O2-ben?

Kb. 2-3 héttel ezelőtt gondoltam egyet és küldtem egy levelet a menedzserének, amelyben leírtam, tavaly szívműtéten estem át és most életem első félmaraton futóversenyére készülök. Elárultam azt is, hogy nem mindig megy a futás, jelenleg 11 km a maximum, amelyet teljesíteni tudok, a nehéz pillanatokban pedig Rick Astley zenéje, különösen a Never gonna give you up ad lökést a folytatáshoz.

https://www.youtube.com/watch?v=dQw4w9WgXcQ

Bevallottam, a felkészülés további szakaszában szárnyakat adna egy találkozó a kedvenccel a londoni koncert előtt, amelyre az angol fővárosba utazom. Aztán teltek a napok, a hetek, én már kint voltam Brightonban a pótcsaládomnál, válasz pedig egyáltalán nem érkezett. Nem voltam csalódott, hiszen arra gondoltam, naponta rengeteg levél és megkeresés futhat be arra az e-mail címre, miért épp az enyémmel foglalkoznának? És különben is? A koncert a lényeg!

Aztán pénteken 11 óra felé (8 órával a koncert kezdete előtt) érkezett egy levél Rick Astley menedzsmentjétől, amelyben arról tájékoztattak, mind nagyon elfoglaltak aznap, de dolgoznak rajta, hogy összehozzák nekem a találkozót. Arra kért a hölgy, tartsam a szemem az e-mailboxomon, mert hamarosan jelentkezik újabb infókkal. Kb. 3 óra múlva meg is érkezett az újabb levél – velem éppen akkor indult a vonat Brightonból Londonba -, hogy továbbra sem tud semmit garantálni, de megadott időben és helyen legyek ott, ahol a turnémenedzser mondja meg, lehetséges-e a találkozó.

A megadott időben és helyen aztán nemcsak én, hanem még hét-nyolc középkorú nő és fiatal srác -, várakozott, majd megjelent egy mosolygós, közvetlen, középkorú férfi, kezében egy papírlappal. Mindenkinek a nevét, e-mailcímét, telefonszámát tartalmazta. Miután kiderült, mind megvagyunk, már indultunk is a backstage felé. Igazából gondolkozni sem volt idő, csak sodródtunk az eseményekkel, miközben a színpadon nekikezdett az előzenekar.

A backstage-be lépve aztán rövid kérést fogalmazott meg a turnémenedzser: mivel a koncert hamarosan kezdődik, és mindenkire sort kell keríteni, ne húzza senki sokáig a kéréseit, de jön, találkozhatunk Rick Astley-vel.

„Csak most ne merüljön le a telefonom!” – mondogattam magamban az ócskaságomra gondolva, de mire teljesen kikukáztam volna gondolatban a készülékem, már tartott is felém mosolyogva, kedvesen, határozottan Ő, majd megállt éppen előttem. Bemutatkoztunk egymásnak, nekem pedig sikerült őt meglepnem, amikor elárultam, Magyarországról érkeztem (a 24 éves lányának egyébként annak idején magyar baby sittere volt). A mellettem álló srác Lengyelországból – újabb megdöbbenés. Aztán a harmadik rajongó puszit kért – ez a meglepetések perce :)

Váltott velünk pár szót, majd visszatért hozzám, hogy mit írjon alá. Mondtam, én inkább fotót szeretnék, ha már így alakult, de később mégis odatoltam elé a jegyem, hogy közben legyen alkalmam elmondani neki azt, amit a levélben is megfogalmaztam. Az információk hallatán meglepődött az elszántságon és a feladaton, azt mondta, ő is szurkol, hogy sikerüljön teljesítenem a versenyt és megköszönte, hogy ennyit segítenek nekem a dalai.

Nem volt az egész több 10 percnél, mégis hihetetlen örömet szerzett ezzel egy maroknyi csapatnak. És kb. 20 perc múlva pedig már a színpadon énekelt. Például ezt és így:

https://www.youtube.com/watch?v=aK3-puxrH50

(Bocs, tánc közben nehéz fotózni :))))

Én meg azon gondolkodtam már azután, hogy felocsúdtam a történtekből és hazafelé tartottam Londonból Brightonba egy kétórás fergeteges koncert után, néha milyen apróságokon múlik egy sztár megítélése. Nemcsak ő, hanem a menedzsmentje is profi, kedves és jó fej, aki(k) tisztában van(nak) vele, a körítésre is érdemes hangsúlyt fektetni. Mindezt lazán, természetesen, talán mert tényleg nem teher ez például Rick Astley-nek. Tették mindezt úgy, hogy pénteken mind hajnali ötkor keltek egy médiaszereplés miatt

Lehet, hogy vannak, akik kinevetnek, lesznek, akik szánalmasnak tartanak, hogy 39,5 évesen úgy viselked(t)em, mint egy tini. Nem szégyellem, hogy vannak emberek, akikért lelkesedem, akikhez hűséges vagyok, akik ismeretlenül is energiával töltenek fel. Rick Astley ilyen. Nagy szerencse, hogy emberileg is olyan, aki nem okozott számomra csalódást. Azt gondolom, amíg az emberben megmaradnak bizonyos nyomok a gyermeki énjéből, addig fiatalabb is marad testileg és szellemileg is.

Ami a félmaratont illeti, már csak alig két hónap van hátra. Hétvégén végre elkezdődik a versenyszezon, jön a sok adrenalinlöket, a számos jó hangulatú esemény. Mától ismét szigorodik a táplálkozás, keményednek az edzések, de most úgy érzem, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy június 4-én beteljesítsem egy újabb álmom.

És hogy van-e még olyan személy, akivel szívesen találkoznék?

Jövőre új elnököt iktatnak be az Egyesült Államokban, szóval Mr. Barack Obama, remélem, hamarosan eljön a mi időnk! ;)

„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.” Muhammad Ali

 Kicsizsuzsi©