…azért az első rész, mert június 4-éig még biztosan lesz olyan pillanat, amikor belegondolok, mekkora fába vágtam a fejszém :)

A héten – az idei évet véve -, a leghosszabb távot futottam csütörtök este. Bár a telefonos alkalmazás kb. féltávnál bemondta az unalmast, az internetet segítségül hívva kb. 9 km-t kocoghattam. Most nem a gyorsaság, inkább a megtett táv volt számomra a fontos. Esett az eső, nem mondhatnám, hogy gatyarohasztó meleg volt, én mégis élveztem minden egyes percét. Nem fájt semmim, közben olykor elkalandoztak a gondolataim, máskor meg borzalmasan unatkozni kezdtem. Már jó ideje zene nélkül futok, megtapasztaltam ugyanis, milyen, amikor egy versenyen minden külső körülményt hallok. Fantasztikus, amikor ismeretlenek buzdítanak az út mentén, amikor hallod a hangszórókból a ritmusos zenét, amikor csak a saját mozgásod „zaja” dübörög a füleidben.

A héten, hosszú idő ismét a szabadban futottam - már nem akarok fitnessbérletre költeni, meg aztán már nincs olyan hideg, amely megfelelő kifogás lehetne számomra. Ismét rácsodálkoztam a világ egyik legszebb futópályájának minden egyes pillanatára (a budai felső rakpart a kedvencem), két nappal később pedig a festői Óbuda utcáit róttam rendületlenül.

És akkor csütörtök este, a futás kb. 40 percében rájöttem, mire is vállalkoztam január közepén. Az elhatározásom még ma sem bánom és most is sok mindennél jobban AKAROM, hogy lefussam és teljesítsem életem első (és valószínűleg utolsó :) ) félmaratonját. 21 km azonban nagyon sok. Több, mint 2,5 órán át futkározni, pláne nyár elején, egy dimbes-dombos vidéken, legyen bármilyen szép is Tihany, embert próbáló küzdelem lesz. A legtöbb, amit eddig futottam 10,5 km volt, most a duplájára készülök. Hogy fogom bírni? Elég erős vagyok-e én ehhez? Vajon jó úton járok-e a felkészülésben?

Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Valószínűleg természetes folyamat, amikor valaki olyanra vállalkozik, amely messze meghaladja addigi eredményeit, hogy egy bizonyos ponton elbizonytalanodik. Hiszen ne tagadjuk, nem vagyok egy sportalkat, az étkezésben sem vagyok hajlandó a teljes önmegtartóztatásra és nálam is előfordul, hogy fel sem kelek a kanapéról, ha azt igényli a szervezetem.

És akkor jött az a plusz, ami egész életemben végigkísért. A hit, amely minden nehézségen átsegített.

Ennek jegyében folytatom a készülést.

A kétségek eltűntek, hiszen pontosan tudom, nagyjából ott tartok, ahol február végén tartani akartam. Kb. 8 km simán megy, a következő hetekben gyorsulnom kell, messzebbre kell jutnom távolságban, tovább kell erőnlétben fejlődnöm és meg kell szabadulnom legalább 5 kilótól. A terv mindegyikre megvan, a héten például felkeresek egy dietetikust, aki remélem olyan tanácsokkal lát majd el, amelyeknek hasznát veszem.

Szóval ma már azzal sem foglalkozom, hogy a félmaraton távolságára gondolva olyan, mintha nekiiramodnék a Lánchíd budai hídfőjétől Szentendrének (ez kb. 21 km – brrrr).

21 km. Meg egy kicsi. Nyár. Tihany. Életem egyik legnagyobb kihívása.

Folytatom. Keményen. Büszkén. Erős hittel és akarattal.

Kicsizsuzsi©