Előre szeretném leszögezni, nem vagyok sem edző, sem fitnessguru, még csak nem is tanultam ezt a területet. Sokkal felkészültebb és nagyobb tudású emberek vannak nálam, akár a környezetemben is, akik a mindennapjaik tették fel a sportra, a mozgásra, a mások megsegítésére. Inkább elmondom, nálam mi működött és hogyan kattantam rá a futásra.

Két éve január 1-jén végiggondoltam, mint minden évben, milyen célokat szeretnék megvalósítani a következő 12 hónapban. A fogyás, mint oly sokszor korábban, ezúttal is az álmok között szerepelt. Túl voltam egy számomra fájdalmas szakításon, ráadásul a tükörbe nézve nem olyan arckép nézett vissza rám, amellyel elégedett lettem volna. Elkezdtem az internetet böngészni, melyik az a sport, amelyik a legjobban fogyaszt. Sokféle cikket találtam, a legtöbb a kardiomozgásokat és a futást emelte ki az összes mozgásfajta közül. Az elhatározás, a motiváció mindennél erősebb volt, így azzal az „aprósággal” sem akartam foglalkozni, hogy utálok futni. Ha a céljaimhoz ennek segítségével kerülök közelebb, akkor futni fogok.

Január 2-án vettem egy bérletet a hozzám közeli fitnessterembe, és hetente hatszor sportcuccot húztam. Nem törődtem azzal, kik járnak oda, mit gondolok róluk (a fitnesstermi etikett is megérne egy blogbejegyzést), csak arra figyeltem, alaposan átmozgassam magam. Mindent betartottam, amit a neten korábban olvastam, bemelegítettem, nyújtottam, és attól kezdve a táplálkozásomra is odafigyeltem. Felváltva használtam a futópadot, az ellipszistrénert és a kerékpárt. Aztán kb. két héttel később letöltöttem a telefonomra egy futóalkalmazást, amely azt ígérte, kb. 3 hónap alatt eljuttat a fél óra folyamatos futásig. Hitetlen voltam, hiszen az első alkalommal egy percet is alig tudtam lefutni, de a módszer működött. Egyre többet futottam és egyre kevesebbet kellett sétálnom. Március végén már kellemes, szabadba hivogató idő volt, amikor nekivágtam a Margitszigetnek. Elsőre nem sikerült, kb. 500 métert gyalogolnom kellett, de pár nappal később már én nyertem meg a csatát az 5,35 km-es körrel szemben. Kb. ennyi idő kellett ahhoz, hogy teljesen rákattanjak erre az életmódra.

A rendszeres mozgás, a sikerélmények, hogy egyre többet tudtam futni, hogy egyre messzebb jutottam, a testem átalakulása, a dicséretek, az egyre kisebb ruhák megtették hatásukat: az életem fontos része lett a futás.

Amikor azt mondja nekem valaki, ő nem tud futni, nem is szeret, de mennyire irigyel, nem tudom, mit válaszoljak.

Még ma sem.

Nem gondolom, hogy mindenkinek futni kellene. A mozgás, legyen az bármilyen formája is, jó dolog, hiszen kiegyensúlyozottá, harmonikussá, egészségessé tesz. Persze a mérsékletesség ebben is fontos. Nem tagadom, nekem sincs mindig kedvem futni. A csütörtöki újrakezdés előtt októberben futottam utoljára. Szenvedek is most rendesen. Sokszor már az elindulás után azon jár a fejem, mikor érek már az eltervezett táv végére. Utána azonban olyan nyugalom, boldogság és büszkeség árasztja el a testem, amelyet egyetlen tevékenység sem tud megadni.

Még a (cipő)vásárlás sem.

Érdekes egyébként, amikor egyre többet futottam, azt vettem észre, hogy a gyűjteményembe mind több kényelmes tornacipőt, lapos talpú balerinát is beszereztem. Kímélni akartam a lábam, hogy ne kelljen egyetlen edzést sem kihagyni fájó térd, vagy boka miatt. Én, aki 17 éves kora óta magas sarkú cipőkben tipegve éli az életét. A térdműtétem után is az foglalkoztatott a leginkább, vajon a ballagásomra felvehetem-e majd a csodás csipke hatású magas sarkút, amit kinéztem. (Felvehettem :) )

Nem lettem futószakértő, még nagyon sokat kell tanulnom, fejlődnöm, de minden egyes kilométer a javam szolgálja, akkor is, bármilyen sebességgel teszem meg azt a távolságot.

Amikor csütörtökön elindítottam ezt a blogot, záporoztak az üzenetek. (És ezt köszönöm, nagyon jólesett!) Kiderült, sok ismerősöm, barátom szeretne futni, de eddig még nem jutott el oda, hogy tegyen is ennek érdekében. Mindenkinek nagyjából ugyanaz a tanácsom: nekem bejött a futás – és még sokmillió embernek a világon -, de nem mindenkinek ez a sportága. Ha más személy miatt kezdünk el edzeni, futni, a nehéz pillanatokban, amikor talán még élni sincs kedvünk, nem lesz, ami miatt lemenjünk az edzőterembe, vagy nekivágjunk a szürkeségbe burkolózott utcának. Magunk miatt kezdjünk bele, és ha kell segítség, egy kis motiváció, még mindig kérhetünk segítséget. Nekem is vannak ilyen angyalok az életemben, róluk majd egy másik blogbejegyzésben szeretnék írni. Bár eleinte lesznek nehézségek – és igen, közben is -, de nem hiszek abban, hogy a jó dolgokat megkaphatjuk ingyen, befektetett energia nélkül.

A bizonytalankodóknak pedig álljon itt a kedvenc mondásom:

„Kicsizsuzsi”