„Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!” /Eddie Jordan/

Nagyjából most jutottunk el oda, hogy sokan - akik lelkesen, világmegváltó és spirituális gondolatokkal felvértezve indultak neki -, feladják újévi fogadalmukat. Mindegy, mi volt az: leszokom a dohányzásról; többet mozgom, de kevesebbet eszem; lefogyok 10 kilót; gyakrabban találkozom a barátaimmal – a sor bőven folytatható. Mert ugye hiába űztük bármelyik rossz szokást is hosszú évek óta, a céljainkat azonnal akarjuk elérni.

Magam is türelmetlen ember vagyok, mégis – és ez némi ellentmondás -, a számomra igazán fontos célokra mindig képes voltam sokat várni. Mindegy volt, hogy egy interjúra, vagy csak egy pár perces találkozásra a kedvenc énekessel, színésszel, sportolóval, esetleg egy utazásra. A fogyással, a sporttal kapcsolatos céljaimmal is így vagyok. Soha nem sürgettem az időt és azt hiszem, a legfőbb segítségem a végeredmény elérésében a motiváció volt.

Az a típusú ember vagyok, akinek kellenek a kihívások, az állandó motiváció. Ez az, amely átlendít a nehézségeken, a holtpontokon. Ilyenkor mindig felidézem magamban, miért is kezdtem az adott feladatba. Mit akartam vele elérni?

Amikor két éve fogyókúrázni kezdtem, egy magentaszínű ruha volt az, amely arra ösztönzött, hogy odafigyeljek a megfelelő étkezésre. Amikor tavaly feküdtem a kórházi ágyban mozdulatlanul, mert erre köteleztek a szívműtét után, akkor két futóverseny és egy személyi edző járt a gondolatomban. Így éltem túl azokat az órákat, azt a napot.

A motiváció mindig másban ölt testet. Egy ruhában. Egy találkozóban. Egy utazásban. Egy közösségi futóversenyben.

Ez az, ami eszembe jut vasárnap délután, amikor szinte magához láncol a kényelmes kanapé.

Ez az, ami egy-egy téli estén, miközben odakint esik a hó és sarkvidéki szél süvít, nekiindít a teremnek, mert aznap sem lehet megúszni az edzést.

Ez az, amire gondolok, amikor nem veszem meg, vagy nem csinálom meg az ínycsiklandó nutellás palacsintát, sajttortát, vagy bármilyen más édességet, mert pontosan tudom, mennyit kell utána izzadni, hogy azt ledolgozzam.

Ez az, ami miatt odafigyelek a testem jelzéseire, mert nem engedhetem meg, hogy hetekig ne mozogjak.

Tudom, hogy a júniusi futóverseny után újabb motivációra lesz szükségem. A fejemben már megvan, persze nem szeretném az időt siettetni.

Sőt, és ezt mindenkinek ajánlom: minden év elején színes „üzenőfalat” készítek a bejárati ajtómra. Minden olyan álmom fotóját felteszem rá, amit abban az évben szeretnék beteljesíteni. A módszer működik: garantáltan minden nap látom legalább egyszer, és nem panaszkodhatok, hiszen tavaly év végére a kb. 10 fotóból csak kettőnél nem szerepelt pipa.

Az idei üzenőfalamon egyaránt szerepelnek utazások, érzések, tárgyak, olyan változások, amelyekhez ki kell lépnem a komfortzónámból. Nem aggódom, a belső erőm segít majd az év során. Az úton mindenesetre elindultam: megszabadultam egy fojtogató kapcsolattól, foglalkozom a lelkemmel és a testemmel is, rendszeresen sportolok és megnézem, miből, mennyit eszem.

Az eddigi eredmény pedig: növekvő, futva megtett távolság, kilók és centik mínuszokban, felszabadultság, boldogság.

Kell a fentieknél több?

Kicsizsuzsi©