Az első hét mindig meghatározó. Édes újrakezdés, annak minden szépségével és nyavalyájával, és a gyakran visszatérő kérdéssel, vajon jó úton járok-e, amikor éppen ilyen tervek mentén készülök életem első félmaratonjára.

Az újrakezdés mindig nehéz, de egyben lelkesítő is. Legutóbb októberben futottam, leszámítva egy december végi próbálkozást, amikor néhány tíz méter megtétele után be kellett ismernem, a szabadtéri téli futást bizony nem nekem találták ki.

Pedig felkészültem mindenre. A ruházatra, a sapkára, a kesztyűre, a megfelelő öltözetre, alaposan bemelegítettem, odafigyeltem a levegővételre, de olyan fájdalmat éreztem az orrlyukamban, mintha disznóperzselővel, vagy öngyújtóval égették volna. Miközben alig nulla fok lehetett. Ciki lett volna, ha azonnal visszafordulok, így legalább a háztömböt körbefutottam :) Lehet, hogy a szabadtéri futás télen is fantasztikus, mégsem nekem találták ki, így eldöntöttem, visszatérek a fitnessterembe, ahová már két éve járok rendszeresen. Még ha vannak olykor bizonyos ellenérzéseim is.

Tavaly, amikor kb. két hónapig jártam egy személyi edzőhöz, gyakran megkaptam tőle, antiszociális ember vagyok. Sok mindent mondtak már rám, de ezt még soha. Mert ha mindez abban nyilvánul meg, hogy nem szeretem a tömeget, nem szeretem a hangoskodó, egoista embereket, akik nagyobb energiát fordítanak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet, semmint a testük formálására, akkor vállalom, az vagyok. Azt inkább nem minősíteném, milyen edző az olyan, aki ilyeneket mond a „tanítványának”…

Mindezek ellenére együtt tudok élni a fitnesstermek látogatóközönségével és ma már egyáltalán nem érdekel, kik járnak oda és hogyan viselkednek. Egyszer viszont tényleg írok egy blogbejegyzést azokról az elrettentő típusoktól, akik sokak kedvét elveszik a mozgástól.

Nem tagadom, az első, múlt csütörtöki edzés előtt tele voltam kérdéssel. Hogyan reagál majd a testem az újrakezdésre? Mennyit tudok majd futni? Milyen kiegészítő mozgásformákat válasszak a futás mellé?

A válaszok egy hét alatt megérkeztek.

Kiderült, messze vagyok még – minden szempontból - a félmaratontól, hiszen jelenleg a 4 km az, ami magabiztosan megy. Nem mondom, hogy nem haragszom magamra, hiszen tavaly nyáron már lendületes 10,5 km-t futottam egy esti futóversenyen. Aztán jött a dolgos, megterhelő, zűrös, sok munkával tarkított ősz, majd a nyugodt ünnepi időszak, nekem pedig nem az volt minden gondolatom, hogy edzeni menjek, vagy hogy visszafogjam magam az étkezésben.  Előbb a fáradtság, majd a hedonizmus volt az, amely eltérített a jól bevált sportos életmódtól. Kifogás persze mindig volt, motiváció viszont egyáltalán nem. Az elmúlt egy hétben viszont visszakaptam mindent, amiért annyira rákattantam a mozgásra. Úgy tervezem, hetente négyszer futni, kétszer pedig TRX-edzésre fogok járni, amint jó lesz az idő, előbbit a szabadban teszem majd.

Ami pedig szintén az első hét eredménye: kedden részt vettem életem első TRX-óráján. Ugyanolyan izgalommal tekintettem elé, mint az első futóversenyre. Mennyire leszek béna? Milyenek lesznek a feladatok? Bírom majd? Szerencsére jött a megnyugtatás egy kedves ismerőstől, akinek az edzőjét választottam: az első alkalom nem mindig élvezetes, de hamar belelendülök majd.

Az edző, Kriston Peti épp úgy viselkedett, ahogy szerintem kell egy trénernek. Javította a hibákat, buzdított, de nem teremtett le senkit, inkább biztatott a hátralévő idő bekiabálásával. Nálam ez a módszer működik és nem a kiabálás, a dorgálás, a megfélemlítés. Néhány évvel ezelőtt ugyanis kellemetlen élmény ért egy csoportos aerobicórán, amikor olyan agresszívan teremtett le az edző, mert nem tudtam végigcsinálni a feladatokat, hogy többet nem mentem, inkább átpártoltam az aerobgépekre.

Nem mondom, hogy a TRX-órán nem produkáltam mókás pillanatokat. Volt, hogy nekem majdnem annyi időt vett igénybe, mire beakasztottam a lábam a TRX-be, amíg maga a feladat tartott :)

(A "kedvenc" mozdulat. Még egy ideig nem leszünk barátok :))))) A fotó illusztráció!

Az is igaz, hogy aznap este nem volt nyugodt az álmom, hiszen valahányszor megfordultam, sajgó fájdalmat éreztem minden végtagomban. Ez az érzés még szerdán is eltartott. Ennek ellenére aznap is futottam és kerékpároztam, ma pedig este ismét TRX-órára megyek. Ma ráadásul jön a kedves ismerősöm is, így lesz amolyan lelki támaszom is az izzadás közben. 

Azt hiszem, csak ilyen elszántan lehet az álmokért harcolni.

Messze vagyok tehát még a céltól, de nem vagyok türelmetlen. Jelentős előrelépés ez a részemről. Nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha sokkal jobb kondiban lennék, de kitartással, mint oly sok dolgot az életben, bármit el lehet érni. Hát, ezzel vigasztalom most magam. Közben pedig nem feledkezem meg a legfontosabbról, milyen jól érzem magam a bőrömben, és ezt a környezetem is észreveszi és hangoztatja.

És mivel nagyon szeretem az idézeteket, az egyik kedvencemmel zárnám a mai bejegyzésem. Gyakran eszembe jut mostanában a futópadon, amikor holtpontra jutok:

 (A lábaid nem adják fel. A fejed az, ami feladja.)

Kicsizsuzsi